Világháború előtti folyóirat, az Apollo hasonmás kiadását lapozgatom. Gál István szerkesztő és Babits Mihály napvilágra került levélváltását böngészve eláll a lélegzetem. Volt ilyen? Az ifjú, zöldfülű szerkesztő, egyetemi hallgató tisztelettel átitatott levelet ír Babits Mihálynak. Kéziratot kér, pontosan tájékoztatja a költőt a határidőről, a terjedelemről, a tiszteletdíjról. Babits Mihály néhány kedves sorban válaszol, ígéri: megírja az esszét. Egy hét múlva újabb udvarias, emlékeztető üzenet. A költő megformált, gondolatokkal vértezett levélben válaszol.
Két értelmiségi írásban beszélget. Gondolatot cserélnek. Teremtenek: írást, folyóiratot, magyar kultúrát.
Amúgy sok bajuk van. Babits Mihályt betegségek gyötrik, az ifjú szerkesztőnek nincs pénze, a kéziratok nyomdába adása egybeesik az egyetemi vizsgaidőszakkal, de gondjaik írásbeli csereberéje is arról vall: fúj, esik, recseg-ropog körülöttük a világ, de a magyar értelmiséginek feladata, dolga van. Előbb van dolga, aztán panaszkodik. Megírja az esszét, megszerkeszti a folyóiratot – és aztán magyarázza el, miért nehéz jó esszét írni, lapot szerkeszteni, kultúrát teremteni.
Nem irodalmi alkotások ezek a levelek. Kulturált emberek okos, alkalmi, alkalom szülte gondolatcseréi.
Miközben ezt a jegyzetet írom, feleségem telefonján SMS érkezik: marc 5 jon a szamla Szerkesztőségből értesítés, megszólítás nélkül: postafordultaval kerjuk a korrekturat visszakuldeni A mondat végéről hiányzik a felkiáltójel. Udvariasan, de felszólítanak: a magyar nyelvben ilyenkor dukál a felkiáltójel. Külhonból lányom üzen: szerdan erkezunk es nemsokara majd beszelunk Finom kötésű, szép, míves könyv, mindjárt az első oldalon, a sor végén nagy költőnk neve, elválasztva: Kos-ztolányi.
Lehet, hogy lassan elfelejtünk írni? Lehet, hogy nemsokára elfelejtünk magyarul beszélni?
Hetek óta készülök rég nem látott barátommal eszmét cserélni. Nincs SMS. Nincs e-mail. Kézzel, levelet írok: gondolatot cserélünk.
