A szülőföld gyerekkori emlék: emlékezetünkben őrzött, álmainkban élő, elvesztett Éden. A haza felnőttkori gond: mást jelent a mindennapjait szülőhazájában élő asszonyok, férfiak számára, és mást, fájdalmasan, lelket gyötrőn mást azoknak, akiket sorsa – háborúk, szegénység, politika – örökre idegen partokra sodort.

Márai Sándor 1940. július 12-én hazájából szülőföldjére, Budapestről Kassára röpült – útlevél nélkül. Az író számára Kassa gyerekkori emlék. Szeretné hosszan bámulni a repülőgép ablakából, madártávlatból „a Várost, a házak tetejét, ahol a gyermekkor mítosza rejtőzik a padláson, denevérek és törött játékok között, a sírhantokat és a köztereket, ahol »történt valami«, oly végzetesen, mint aztán később az életben semmi, sehol”.

1945-ben, Budán riadtan szemléli rommá bombázott Mikó utcai otthonát. A haza állapota felnőttkori gond: „Buda »felszabadulását« követő reggelen beérkeztem az utcába, ahol az elmúlt tizennyolc évben lakásom volt, leültem a járdaszélen, szemközt a lakás és a ház romjaival…”
Tucat éve, éjfélkor hazafelé tartva – a hó belepte ezt a meredek, fakó Mikó utcát – Márai Sándor úgy gondolta: életét, munkáját óvó hazája, otthona a Krisztinaváros. 1945. februárban sírás szorongatja a torkát: Vigyázz, itt vérbe lépsz… ez a város ravatal most… Ez volt a Mikó utca.

Gyakorta üldögélt, nézelődött, dolgozott az Alagút és a Pauler Gyula utca sarkán magasodó, háromemeletes, sokablakos épület földszintjét uraló Philadelphia kávéházban. 1937-ben „a régi Philadelphiát becsukták, a híres Philát, melynek teraszáról nyári hajnalokon bámultuk a Horváth-kert meghatóan gyöngéd gesztenyefáit, s a Színkör fölött úgy kelt fel a nap, mintha elölről lehetne kezdeni az ifjúságot”. Nem lehetett. Az 1945-ben, bombazáporban összeroskadt félszáz éves ház: pusztulásra ítélt romhalmaz.

Évtizede mindennap neveletlen kiskutyáját, Csutorát a Vérmezőn sétáltatta. Regényében finom öngúnnyal a róla terjengő pletykákról is beszámolt.
„A firkász kutyáját ugatják – mondják ilyenkor a Krisztina kartonfüggönyös ablakai mögött többen, akik ismerősök a viszonyokkal –, tudod, Erzsikém, az a magas, kövér, akit tavaly egy színésznővel láttak a Gellérthegyen.” Márai Sándor otthon van hazájában, Budán, az I. kerületben.

A „Krisztiná”-ban polgár vagy, honos / Szerkesztő úr s házrésztulajdonos.

Emlékeiben él 1945-ben a szerelemillatú pillanat, amikor alig néhány éve titkos-titkolt szerelmével, a „franciás”, sokak által csodált színésznővel, Mezei Máriával sétált a Lánchídon és mosolyogva, sötét szemüveg mögé rejtőzve figyelték a Lánchídról nyíló örök tájakat… Most űr tátong a víz fölött, a pillérek között: Ez volt a híd. Sirályok lengtek ívei fölött…

Ballag visszafelé: Itt volt a színház… – a Fővárosi Nyári Színkör a Horváth-kertben. Itt látta a színpadon elbűvölően dörmögni Csortos Gyulát, selyem-
hangon búgni Honthy Hannát, férfibódítóan csábítani Mezei Máriát. Régen, 1937-ben: „Délelőtt megnéztem búcsúra még egyszer a Budai Színkört. Nem akarok hamisan érzelegni: aki tárgyilagos tud lenni emlékeivel és a valósággal szemben, kénytelen elismerni, hogy megérett a bontásra, nem kár érte.”

S ez volt a ház! A boldogság, a hőskor!

Már újra a Mikó utcában jár, látja örökre eltűnt szobájában a roskadt kerevet helyét, a valaha volt erkélyen kedvenc nádfonatú karosszékét, a maradék falon ott függ a keretezett rézmetszet, a régi városkép, látja a kék szalont, amelyet már fölvert a gyom. Otthona: égre meredő, üszkös falak, a romok közül kimenthető néhány könyv, tárgy, szeretett múltdarab.

A szél üres szobákban sepreget.

A háború elpusztította sok ezer könyvvel – gondolatokkal! – bélelt otthonát. Néhány év múlva Rákosi és elvtársai rommá zúzták, roncsolták hazája gazdaságát, kultúráját, erkölcsi tartását.

Lukács György, a marxista főokos 1948-ban taszította senkiföldjére a magyar írót. „Márai hőse (és maga Márai is) annyira a saját legszubjektívebb látószögéből nézi a fasizmust, olyan kizárólagosan a saját önző, keskeny rétegérdekének szempontjából tekinti a korában lefolyó nagy világtörténeti tragédiát, hogy nem lát, nem láthat egyebet elvont, kiagyalt fantomoknál.” Az ítélet végrehajtható:
a kommunisták által kártékonynak ítélt regény – Sértődöttek – harmadik kötetét bezúzták. Percről percre egyre mélyebbre süllyedt az ország, az elvtársak nagy hangon, ostobán haladásról szónokoltak.

Márai Sándor 1948-ban Svájcba utazott: nemcsak hallotta az idők szavát: „Ez volt az idő, amikor megértettem, hogy el kell mennem az országból – nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni.”
Menekült a túlpartra. Szülőföldje, a polgárváros Kassa lelkében haláláig őrzött gyerekkori emlék. Elveszített hazája, a vérző Magyarország napkeltétől napnyugtáig, éjjel lázas álmaiban agyát-szívét gyötrő felnőttkori gond.

Az 1932-ben még sivár katonai gyakorlótér Vérmező ma már magasra nőtt, negyven-ötvenéves lombos fákkal sűrű, gondozott park.
A Philadelphia kávéház épületének helyén ormótlan, otromba toronyház éktelenkedik. A nácik által Dunába robbantott, 1949-ben újjáépített Lánchidat Márai Sándor már csak fényképről ismerhette.

A Mikó utcai barátságos erkély – ahol Lolával, száműzetésében haláláig hű feleségével fényképezte le Bojár Sándor (talán) 1942-ben – a házzal együtt örökre eltűnt.

A romok helyén épült új ház előtt, árnyas fák karéjában Márai Sándor mellszobra, az épület falán emléktábla: ne felejtsük el, hogy itt élt hajdan egy jeles magyar író, akit téveszmékbe gárgyult hazaáruló gazemberek örökre száműztek hazájából, műveit négy évtizedre kitiltották a magyar irodalomból.

Egyetemen tanította Király István irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár a hatvanas években: „Márai Sándor nevű magyar író nincs. Márai Sándor kihullott a magyar irodalomból.” Valamikor az idő tájt az édesapámtól örökölt Márai-kötetben (Napló, 1943–44. Révai, 1945) aláhúztam ceruzával öt mondatot: „Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba. Itt halni meg, ez egzotikus birodalomban, a munkámban. Amíg a többiek árulják, fosztogatják és pusztítják Magyarországot és Európát – legalább szolgálni, utolsó pillanatig, Magyarországnak és Európának.”

A szülőföld minden ember féltve őrzött gyerekkori emléke, a haza – „Haza, a legnagyobb szó, melyet ember kiejthet…” – mindannyiunk felnőttkori gondja. Lelkünkben kell őrizni mind a kettőt. „Messzebb kell látnunk, mert Európa nem a harctereken pusztul el, hanem a lelkekben.”

Márai Sándor számára másfél évtizedig a Krisztinaváros, a Mikó utca, erkélyén a karosszéke, háza előtt a gesztenyefasor a haza. Hazájában itt van otthon. Budai polgárként gyászolja a budai világ íróját 1937. április 11-én, az egyetlent, „aki pontosan tudta, mire gondolnak a nők csendes mise közben, a templomban, ahol Széchenyi esküdött… Meghalt az író, aki egyedül tudta, mit gondol egy komoly budai úriember délelőtt tíztől kettőig, a Szent Istvánban, sörözés közben; meghalt Krúdy Gyula.”

Márai Sándor is be-betért a krisztinavárosi templomba, amelyben 1836-ban Széchenyi István kötött házasságot Seilern Crescentiával, járt – mint gyakorta Krúdy Gyula – a tabáni, remek boráról híres Mélypincében, s amíg tehette – mint gyakorta Krúdy Gyula – konflissal indult a Lánchídon át Budáról Pestre: könyvkiadókhoz, szerkesztőségekbe – dolgozni.

Őszintén gondolta: Budán lakni világnézet.

Volt hajdan otthona előtt egy gesztenyefasor, a Mikó utca tavasszal virágzó ékessége. „Ebben a görbe és csendes budai utcában az ablak előtt, ahonnan most a világot nézem, két tucat gesztenyefa áll.” (1928. május 10.) Nem sokkal később már múlt időben fogalmaz: a gesztenyefák ugyan még állnak otthona ablakai előtt, de múlt időben ír róluk, mert álmaira emlékezik:

Szerettem azt a sor gesztenyefát. / Azt hittem, építek itt valamit…

Épített; de a világháborús ágyútűzben pusztultak a gesztenyefák. 1945-ben rommá bombázott otthonával szemben a járdán ülve arra emlékezett:

Az ablak előtt, nyári reggel, boldog / Fényben itt lengtek a gesztenyelombok.

Az 1945-ben készült fénykép tanúsága szerint a leszakadt erkély alatt – maradék kőkorlát, a csupasz falból kimerevedő acélgerenda – nincs egyetlen gesztenyefa, csak egy elgörbült gázlámpaoszlop.
A túlparton, 1950-ben, Itáliában, a barátságos Posillipóban az író az eltűnt időre emlékezik:

Zsugorian még számba veheted / A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet…

Akkor és ott a száműzött Márai Sándor hazája a számára emlékeiben, álmaiban minden tavasszal virágba boruló Mikó utcai hét gesztenyefa.

Epilógus. Márai Sándor szobra előtt évtizede, születésnapján, április 11-én, miközben megkondult a krisztinavárosi templom tornyában a harang, Márai Sándor szavaival emlékeztem az íróra. „Így kell felépítenünk még egyszer Európát, mint egy templomot. Felépíteni, cementből és értelemből, hitből és méltányosságból, a megújhodott és megtisztult európai kereszténység aszkéziséből. Az összeomlásból, mely városaink kapuja előtt rikoltoz, nincs más kivezető út, mint a megújhodott, megtisztult és öntudatos kereszténység.”

Azon a tavaszon Márai Sándor szobra körül virágba borult sok-sok fiatal gesztenyefa.