Lelépők
L. volt a bandánk első halottja
döbbenet alig múlt harminc
két neveletlen kisgyerek
a mérget a felesége vagy ő maga
véletlenül vagy készakarva
fölötte már besüppedt a föld
és hallgat mint a sír
egy-egy szava gesztusa itt lóg
közöttünk a levegőben
az emlékezet pókfonalán
búcsú nélkül ment el Á. is
úgy hogy itt maradt
áll a tábla előtt fölírja a feladatot
kettőt-hármat hátra lép mint a
festőművész alkotás közben
hogy szemügyre vegye mit végzett
és sikerült a művelet vagy nem
jobbára nem de hát ezt a feladványt
a Teremtő se tudta helyesen
G. évekig készülődött
feleségéhez elérte-e nem tudom
ott bolyong valahol másokkal együtt
agyam sötét meddőjárataiban
a kis piszok J. gúnyneve volt ez
ami idővel becenévvé változott
aszott testében nagy szív fért el
s abban a szívben kényelmesen mi mind
K. szép selyemsál a fogason
az utolsó előtti napon nálam felejtette
életét és most visszaköveteli nagy fekete
szemeivel vádlón néz rám éjszakánként
milyen szomorú hogy ezt a gyászjelentést
én írtam meg és nem valaki más
Szerteszét
szétszóródtunk mint a pitypang pihéi
ki a levegőbe ki sziklába eresztett gyökeret
anyám unokatestvére Munkácson élt a nagy
SZU-ban érte a húsvét a karácsony és a szélütés
sose hagyta el otthonát mégis otthontalan volt
semmilyen határt nem hágott át ennek ellenére
túlkerült az országhatáron mert úgy tetszett a történelem
etikátlan szabászainak rossz híre volt nálunk
az orosznak a cirill betűk valahogy nem azt mondták
amit Puskin meg Dosztojevszkij Ilon néni nem tudta
hogy kell szovjetnek lenni magyarul szenvedett
legyen neki könnyű a föld amely csak így fogadta be
Emus néni nagyanyám nővére tizennyolc évesen
gumicsizma nélkül kelt át az Óceánon onnan írta egyre
ritkábban szűkszavú leveleit húgának megszerette
a nagy tenger mormolását a tengeri fecskék hangját
tarlón edződött kérges talpait körömcipőbe kényszerítve
taposta el honvágyát amely nem támadt fel soha többé
nem látogatott haza szülőfalujába nagyanyám nagy
szomorúságára miatta vigasztalásként írtam ebbe a versbe
a hűtlen testvért erdélyi rokonainkat bélyegképként
őrzi emlékezetem galériája nagy bélyeggyűjtő korszakomat
éltem éppen a levelekről leáztatott néhány banis bélyegek
jelentették számomra a rokonságot és a gyűjtő örömét
a felvidéki Juhászok a villanypásztorként működő határ
másik oldalán éltek kőhajításnyira amúgy rettentő messze tőlünk
úgyhogy csak esküvőn és temetésen cseréltünk jókedvet szomorúságot
és szép lassan kezdtünk nem egy nyelvet beszélni
ki tudja hol és milyen erekben csörgedezik
vérünk szerte a világban s mikor és hová írják föl
utoljára a nevünket
