„a szeretetet, mely mozgat napot s minden csillagot”

(Paradiso XXXIII, 145)

Azok számára, akik nem értették, miért tarthatja fontosnak a hivatalos katolicizmus a firenzei nagyságot, hiszen Dante nem habozott a pokolba szórni a pápák jelentős részét, és csak egyetlenegynek biztosított helyet a paradicsomban (a tisztítótűzig is csak kettő jutott el), az ő számukra tehát Ferenc pápa elődeiről nyújtott hosszú áttekintése meggyőzően igazolhatta, hogy Róma őszintén magáénak tartja a XIV. század nagy száműzöttjét. Nem magától értetődő, de főként azért, mert olyan egyetemes alkotónak tekinti, akinek elsősorban gyakorlati célkitűzései voltak: a történelemre akart hatást gyakorolni, a történelmi viszonyokat akarta megváltoztatni, s nem adta fel a reményt, hogy az a szenny és igazságtalanság, amelyet maga körül lát, tisztaságnak adhatja át a helyét.

A középkori gondolkodás XX. századi szakértői közül egyeseket persze zavarba is ejtett ez a hangsúlyosan gyakorlati célkitűzés. Étienne Gilson például, akinél többet nem sokan tettek a keresztény középkor sokszínűségének megismertetéséért, zavarában többféle megoldással is próbálkozott annak megmagyarázására, miért teheti le a voksát Dante az elméleti beállítottságúnak tartott Arisztotelész és Aquinói Tamás helyett az etika mellett – és jellemző módon nem tudott megnyugtató megoldással szolgálni önmaga számára.

Ferenc pápa Dante halálának évfordulójáról megemlékező gesztusa mögött azonban nemcsak elődei hasonló megnyilvánulásai sejlenek fel, hanem egy olyan gondolkodó alakja is, aki különösen fontos volt a fiatal Jorge Bergoglio számára. Romano Guardiniről van szó, akinek szerencsére nem volt szüksége évfordulókra ahhoz, hogy beható figyelmet szenteljen a firenzei költő életművének. Úgy tűnik, Guardini azok közé tartozik, akik nevének említése még tiszteletet ébreszt, de lényegében már betagozódtak a nagy elfeledettek sorába. Kár, hogy így történt. A teológusok azért is becsben tarthatnák, mert alighanem az egyetlen olyan teológiai szerző a múlt századból, aki a boldogok-szentek sorába fog tartozni, ám ettől függetlenül is jócskán van mondanivalója mindenkinek; nem utolsósorban azért, mert Dante alakját átfogó történelmi program keretében helyezi el.

1923-ban Romano Guardini a berlini egyetemre került: a német protestáns tudomány fellegvárában ő volt az egyetlen katolikus gondolkodó, s nemcsak az egyetem épületének minden szintjén megtalálható kisegítő személyzet tagjai nem voltak hajlandók köszönni neki, de az egyetemi kurzusok rendjén belül is megalázóan elhanyagolt helyre száműzték az előadásait. Pedig megfeszített munkával előkészített óráit váratlanul sokan látogatták. Azon töprengve, miről is beszélhetne a nem éppen kedvező körülmények között, Guardini arra jutott, hogy főként

az európai keresztény szellem történetének jelentős fordulópontjait fogja bemutatni, mégpedig olyan alkotókon keresztül, akik megtestesítik magukban a kereszténység európai sorsának nagyszabású átalakulásait.

Így született meg a milánói származású, de gyermekkora óta Németországban cseperedő Guardini hatalmas szellemtörténeti sorozata, amelyen belül előkelő helyet foglal el Dantéról szóló két kötete.

Az itáliai költőt több okból is különösen fontosnak tartotta. Az a történelmi folyamat, amelynek keretében elhelyezte, véleménye szerint Szókratésszel kezdődik és Rainer Maria Rilkénél ér véget. A gondolkodó alakjának megszületése (Szókratész) után az egyes szám első személyű megszólalóval a kereszténységben polgárjogot nyer a szubjektivitás (Ágoston), majd a világhoz fűződő hívő viszonyulás átfogó valóságrajzra vállalkozik (Bonaventura), a XIII. századi skolasztika egyesül a konkrét történelmi valóság iránti érdeklődéssel (Dante), az újkor kezdetén kínzó feszültség támad a keresztény hit és a tudományos megismerés között (Pascal), a kereszténység kétértelműen kezd viszonyulni a kereszténység előtti világhoz (Hölderlin), szembesül a vallási magatartásformák sokféleségével és patológiáival (Dosztojevszkij), végül pedig feladja Isten és a világ különbözőségét, s elmossa a közöttük húzódó határokat (Rilke). Ebben a nagyszabású és számos elemzett szerző esetében terjedelmes köteteket eredményező áttekintésben Dante még a kétértelműségeket nélkülöző, de már újszerűen összetett szellemiség képviselőjeként jelenik meg. Alakjai kézzelfogható történelmi alakok, bemutatott magatartásformái valódi életekhez kötődnek, s ezekből a tényleges történelmi jelenségekből épül fel az a hatalmas szerkezet, amelyet Dante meglátni próbál.

Az Isteni Színjáték Guardini szerint ugyanis valójában Dante látásának, Dante tekintetének történetét beszéli el. A teológus komolyan veszi, hogy a Commedia megszületésének valamiféle látomás és elragadtatás volt a feltétele, és ez a kezdetek kezdetén megvalósuló visio a költemény során egyre inkább konkrét formát ölt, s Dante azzal párhuzamosan változik meg, alakul át a mű során, ahogyan megragadja és lenyűgözi mindaz, amit lát. Minél tágabb és szabadabb területen mozog a költő (hiszen a mozgás és a haladás különböző formái szervesen hozzátartoznak a költeményhez, a kiúttalan és szinte mozdulatlan kezdettől a nehézkes haladáson és a fáradságos mászáson keresztül egészen a könnyed felemeltetésig), annál világosabb lesz, hogy a legmagasztosabb tartományokban maga a látás tárgya adja meg a látás képességét, s a látványnak ez a befogadása kézzelfoghatóan átalakítja a befogadót.

Hozzátehetnénk mindehhez, hogy a látás és a megismerés igénye Danténál már sajátos óvatossággal is együtt jár. Különösen beszédes ebből a szempontból, ahogyan Odüsszeusz alakját kezeli (a Pokol egyik legismertebb részében, a 26. énekben). Odüsszeusz, aki sok mindent látott útja során, „tudni és haladni” kívánt, s ezért bocsátkozott olyan „bolond repűlésbe”, amely végül a vesztét okozta. Az ithakai hős itt már nem a sziréneknek ellenálló erkölcsi bajnok szimbóluma, mint az ókori egyházatyáknál, hanem a túlzott haladási igény és a túlzott tudásvágy megtestesítője. Semmi nyárspolgári nincs abban, ahogyan Dante elutasítja magától a látásnak ezt a bizonyos határokat túllépő kívánalmát. Ő látni akar, de inkább engedi, hogy a látvány feltárja magát előtte, mintsem kiharcolni próbálná, hogy mindent befogjon a tekintete.

Dante szeme természetesen azonban így is különleges szem, s tekintete olyasmire irányul, ami újdonságnak számít a korban. Romano Guardini egyik kiemelkedő „tanítványa”, a svájci Hans Urs von Balthasar, aki mintegy négyezer oldalas teológiai esztétikájában egész kismonográfiát szentelt Danténak, három ilyen újdonságot emelt ki. Először is a népnyelv használatának fontosságát. Dante felismerte, hogy ha cselekedni akar, és hatást akar kifejteni a történelemben, a tudomány nyelvéül szolgáló latint a volgaréra kell cserélnie. Úgy szereti anyanyelvét, mint önmaga egy részét (mondja a Vendégségben), és minden ellentétes tanács dacára vállalja a népnyelv alkalmazását, mert csak így tud eleget tenni annak a felelősségnek, amelyet a néppel szemben érez. A második komoly újdonság a katolikus teológus szerint, hogy Dantét sem a lovagi költészet, sem a skolasztikus gondolkodásmód nem tudja megnyerni magának, mert a konkrét történelmi valóság foglalkoztatja. Ennek nem mond ellent, hogy leginkább a történelem összesűrűsödése és végső iránypontja, azaz az Isten valóságába felemelt történelem érdekli. Harmadik újdonsága, hogy tudatosan a laikus életállapotot választja, s a legkevésbé sem riad vissza attól, hogy önmagát állítsa a középpontba, behatóan felmérve saját személyiségét és saját sorsát. Dante eszménye a nemesség, amelyet nem származásból, hanem az erények elsajátításából eredeztet, de ezt a nemességet (a hírnév vágyával együtt) olyan küldetéstudattal kapcsolja össze, amely az öntudatos büszkeséget azonnal mélységes alázatba mártja.

Ráadásul Dante olyan laikus, aki szerelmes, és a szerelem első ízben az Isteni Színjátékban jut szerephez a keresztény teológián belül. A XIII. században Bonaventura beszélt ugyan a kozmoszban érvényesülő erószról, de ez a szerelem nem volt személyes; Ágoston megemlíti a Vallomásokban személyes szerelmét, de ez a legkevésbé sem volt teológiai természetű. Dante viszont, hangsúlyozza Balthasar, teológiai jelentőséget tulajdonít Beatrice iránti szerelmének, amely „nem hull alá a múltba, nem válik semmissé, nem gyűri maga alá a tagadás klasszikus útja, hanem (mindegy, hogy milyen átalakuláson és tisztuláson keresztül) eljut Isten trónusáig”.

A teológiában járatosak tudják, hogy az erósz keresztény legitimációját legutóbb XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű körlevele mutatta ki. Kevesebben tudják, hogy ennek a meggyőződésnek Hans Urs von Balthasar volt a forrása. Az a Balthasar, aki Dantéról szóló áttekintésében a következőket mondja, kérdések formájában: „Miért lenne elképzelhetetlen, hogy egy keresztény férfi mindörökké szeressen egy nőt, s elfogadja, hogy a szeretett nő segítségével teljes mértékben feltárul előtte, mit is jelent valójában az »örökkévalóság«? És miért lenne meglepő, hogy kiteljesüléséhez egy ilyen szerelemnek szüksége van az egész teológiára és a mennyre, a tisztítótűzre és a pokolra?”