Darázsfészek
Anyám élesztőt futtat
langyos, cukros tejben.
Nekem sohasem sikerül.
Pedig nagyanyám megtanított,
hogyan nyúljak kisujjal a tejbe,
s milyen az, amikor már futtatható
benne az élesztő. Nézem, ahogy
a lisztkupacban eltévelyednek
a tojások, s érzem az élesztő erjedő
szagát. Anyám kezét figyelem,
amint cipóvá gyúrja-dagasztja
a tésztát, olykor a jegygyűrűjéről
kell letisztogatni, ami odaragadt.
Nagyanyám úgy írta a füzetébe,
hogy harminc percig kelesztjük,
anyám is így szokta hát félórán
át vászonruhával letakarva hagyni.
Közben én a margarint keverem ki
a vaníliás-fahéjas porcukorral, amit
a vékonyra kinyújtott tésztára ken
anyám, majd feltekeri. Felvágja
a rudat, én élére állítgatom a tészta-
csigákat, kicsit megcsinosítom, majd
a kizsírozott tepsibe teszem. Anyám
rám szól, hogy hányat rakjak egymás
mellé egy sorba. Megtelik a tepsi.
A sütőben akkorára nőnek a csigák,
hogy összeérnek. Cukros tejjel önti
le anyám félsütésben őket. Én csak
nézem a megsült darázsfészket. Nem
ehetek belőle a cukrom miatt, de azért
emlékszem még az ízére. Anyám a kereszt-
anyjának rak oda két darabot. Elvisszük
neki a kórházba. Ő ferdinándnak mondta
mindig. Most is így nevezi. Látszik, hogy
ízlik neki. Én pedig arra gondolok, hogy
lisztpermet az idő, fekete tepsi az éjszaka,
és a vaníliás csigákon mindig ott marad anyám
160 fokos sütő-meleg darázsfészek-mosolya.
