OÚT 100 – közösségi vers

 

az idő lassan pergő homokja csak illúzió és hazug metafora
Ki kultúra után kutat, olvassa az Országutat!
Kenyerem vélem eszitek. Úgy vélem, veszítek: vérem veszitek
Vajon kibukkan-e a csúszda végén
Gáza felett az ég
Manifesztálódó balga ritkaság
Az írás nekem lelkigyakorlat, VALAKI mindig fogja a kezem

a kútkáván megülő bágyadt trágyaszag
minden elsiklani látszó napot mégis mélyen magunkba zárunk
Ikrek, akiket két anya szült
az idő gyolcsaiba pólyált s dúdolva ringat
az otthonom, ez a megkopott táj

Még sírnak a hölgyek, a szűzi leányok
jöjj el Uram, különben magam megyek hozzád bár nem jutok tovább
ezentúl más világ lesz: egy sor anyag, két sor szellem
Bepettyezett az ősz

Mindig is volt valahogy, van úgy mégis, hogy nincs sehogy
ősz van vöröslő csík az égen
Születőben az elgondolhatatlan csoda
A bőr kiterítve anyajegyek hálózata, csillagképek

Izgalmas Országúton bebarangolni hazánk képzőművészeti szcénáját
Nem ilyen öregségre: békességre vágytam!
Muszáj újradefiniálnunk a művészetet
az idő furcsa szépsége abban rejlik, hogy nem tudjuk menyi telt el már, illetve mennyiből
És a leveleken átszűrődött a fény

A parkoló autók alatt különböző színű szemű macskák élnek
Mindent megtettem, semmit nem bánok, akármerre nézek, embereket látok
Városaink szépsége veszélyeztetett, de mi tervezve és írva küzdünk érte, éljen az urbanisztika!
„Semmi sem rendezettebb, mint amit a szeretet rendez el.”

ellenségeimmel nyers és kemény vagyok, mint Attila: port, hamut és legendát hagyok
Így válik valóvá, s ehetővé a történelem
Legyen csönd és végre béke, kandallómeleg, szélsusogás
Mondjatok őszi viharnak, és felkavarom álmotok
a plafon egy gyászzsebkendő, hideg, nyirkos az este, félek
az univerzum egy hatalmas háló évezredek sűrűjéből merít
fiú unokáimért nem izgulok, de a kislány még csak most lett kilencéves

Már tavakká duzzadt a sejtekbe sodródó salak
teszt küldjetek visszajelzést ha megkaptátok
lapszámokban mindenképp érvényesül minden kép
a szavak mögött van valami homály, gyötrelem a szépben

Kapu szárnya – angyalszárny, szempillámon futó árny
nem lehet mesterséges az intelligencia
maró csend írja versemet és látod, mégis szótól nyüzsög
Ahogy a fűszálon fölfelé kapaszkodó apró fekete bogár
gyűjteni nyár, terített óra. nyár szívta értelem váltott valóra
aki Poldi bácsi kocsmájában a Mélypincében múlatja épp az időt

megállíthatatlan minden pusztul, viharok dúlnak, ég a világ
Álmában öltönyös férfiak kergetőztek a kaleidoszkóp törésein
Azt mondom, jó volna messzire menni. Útközben boldog lehetnék
Te is a szeretet koldusa vagy, érte ragyogjon lelkünkben a fény

Az Országút segítse továbbra is a BÉKÉT, a Szereteteteretetet!
Rakéta süvít, horpad a föld
Római kézfogást üzenek
Agyam szerpentinjein ámokfutó napok karamboloznak

Kérem, vigyázzanak. Az ajtók záródnak
az országúton végig a szekérrel a négy ökör lassacskán ballagott
Hol van a Bűn és bűnhődés? Nem a könyv, hanem a mű
Ha egy úri lócsiszárral találkoztam
Ha fogytán a levegő, mélyebb legyen a lélegzet

Édeske, az élet miért oly végeske?
Szaladunk a végtelenbe, s ha elfogy az idő, nincs újrakezdés
verset nem írok. prózát igen
Országúton gyalogolok, Ez bizony nem tréfadolog, Verssorokon nem molyolok
Kiöblíti arcomat gondosan a hajnal

Zöld Országúton együtt igyekszünk Rómába
Szeretem az őszi napsugarat, ami az elmúlást is bearanyozza
Júdás kötelén elalvó irgalom
Alant vagyunk mint négyzetgyök alatt lapuló szám Virrasztó gyermeki magány
Élj kívül az időn

Kába ribillióban lüktetsz lét. Valóság rabjaként kérem. Adj reményt
Csak a minőség vihet a Mindenség felé
Mindenkinek írnia kell egy utolsó könyvet
Már fenik a kaszát a sárkányfog-vetemény aratói
Borok között ülünk, kenyér, pogácsa, fasírt. Csak a szeretet ennyire közönséges
Sarut, vos szöget, koszorút, Golgotát, feszületet cserélt Krisztussal a Béke
Vastag, kékesfekete felhőrétegek váltakoznak a világosakkal
Csak a szeretet ennyire közönséges
Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan
Saját életemnek volnék álmodója álom az álomban lenne földi létem
Elaludt a fájdalom bennem
Lovas nemzet vagyunk, de rossz lóra tettünk
Az idő perceg – kapd el a szút / Vénebb vagyok nálad, Országút
Átfúj rajtunk az európai szél
Nomen est omen, az Országút városnegyedben élek Belbudán élek Belbudán
Mindképpen mihamarabb meglesem
Korty bor: emlékszem arra, ami lesz, elképzelem azt, ami volt
csak hagynom kell, hogy elragadjon a néma hegedű
Halálfélelemből is lehetünk öngyilkosok
Elárvult a horgosi csárda, ballangót kerget a szél a néma főutcán
minden univerzumból kizárt lítium hiányzik és √√ányozni fog
A katonák nem az értelmezésre kaptak parancsot
Naphegyen, csillagvölgyben ocsúdunk csodákból mindketten
E világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó házunk
Ül a varasbéka gombán, dohányát morzsolja, ej be igen száraz!
A jövőnk elmúlt, a múltunk eltörölte

Megbocsátani valakinek nem jelenti azt, hogy megbocsátunk a viselkedésének
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!
Törődünk cifra múlttal, cafrangos jelennel
kék ég még szép szélvész széttép légtér mélyén lévén élvén
Ez a sor csak azért, hogy Tompa Mihály is képbe kerüljön
alulról nézve a történelmet jobban megértjük összefüggéseit
Ne keresd, farkasok között rejtezik, az embertől fél

néha úgy teszek és néha nem mintha az életem sose érne véget
boszorkányok körvonalai a homályos szobasarokban

Ha még szeretnénk se tudnánk lemosni magunkról a kollektív tudatba beszivárgó salakanyagot
MELYIK LEGYEN HÁT AZ A HATVAN KARAKTER MELYET A MOLOCH NYELVE ALÁ BEDUGOK ÉN
Mért legyek én mesterséges! Kiderítenek úgyis
ne telefonálj és ne keress, ne ölelj, és ne szeress

esőlila forgácsok
már az emlék is egy számmal nagyobb
A környékünkön minden kertben nő néhány négy-öt emelet magas, hatalmas fenyőfa
Valaki ezt skandálja: Lefejtve az élet bora

KARIKÓKRAUSZÉRA – ÉRA-ÉRA HUNGÁRÉRA!
Napból fénnyé, élőből világgá válni, nem szándék kérdése
Egy reményt keltő napraforgó áll a tarlón, mellette már minden a télre vár, de ő a fényre néz
Halk sóhajjal hanyatlok alá az emlékezés bódító illatába
a meztelen csiga álmában Sir Lancelot
Féllábon fut a szél, ha teheti. Bizsereg a katicabogár. Bogár

 

Ayhan Gökhan
Baán Tibor
Balázs D. Attila
Bánki Ákos
Barta István
Bata János
Bencsik Gábor
Benke László
Bényei Adrienn
Berka Attila
Boka László
Borzák Tibor
Böszörményi Zoltán
Brenner János
Bucsy Balázs
Csanda Mária
Cséby Géza
Csernák Árpád
Csuday Csaba
Debreczeny György
Demeter József
Dienes Tibor
Dimény H. Árpád
Domonkos László
Döme Barbara
Dr. Csatári Bence
Dr. Horváth Sándor Domonkos
Elmer István
Érszegi Márk Aurél
Farkas Wellmann Endre
Fazakas Réka
Fazekas Lajos
Fecske Csaba
Fehér Béla
Fehér Kinga
Filip Tamás
Gáspár Ferenc
Gazsó L. Ferenc
Gereben Ferenc
Gerzsenyi Gabriella
Görföl Tibor
Gróh Gáspár
Gy. Szabó András
Hegedűs Imre János
Iancu Laura
Ircsik vilmos
Izer Janka
Jámborné Balog Tünde
Jánoki-Kis Viktória
Jávor Béla
Jezsó ákos
Juhász Kristóf
Kántás Balázs
Kégl Ildikó
Kelecsényi László
Képiró Ágnes
Kóbor Adriána
Kodolányi Gyula
Kohári Gabriella
Kókai János
Koncz Veronika
Kontra Ferenc
Kopriva Nikolett
Korzenszky Richárd
Körmendy Imre
Kürti László
Lajtos Nóra
Lázár Balázs
Léka Géza
Lengyel Emese
Lisányi Endre
Losonczy Attila
Lőrincz P. Gabriella
Luzsicza István
Mezey Katalin
Mirtse Zsuzsa
Murányi Zita
Nemes Attila
Németh Ernő
Németh György
Nyilas Atilla
Oláh András
Orosz István
Pálffy Lajos
Patak Márta
Petőcz András
Pósa Zoltán
Prof. Dr. Báger Gusztáv
Prokopp Mária
Pusztai Ilona
Rácz János
Rónai Balázs Zoltán
Sajgó Szabolcs
Sarusi Mihály
Schmöltz Margit
Schneller János
Simon Adri
Sipos Tünde
Somorjai Ádám OSB
Sütő Csaba András
Szarvas Ferenc
Szász László
Szeder Réka
Székelyhidi Zsolt
Szélesi Sándor
Szentmártoni Szabó Géza
Szerényi Gábor
Szigethy Gábor
Szondy-Adorján György
Szurcsik József
Tóth László
Turczi István
Vass Tibor
Wirth Imre
Zelnik József
Zöldy Pál
Zsille Gábor