Kék világ
Sírt a repülőtéren.
Láttam, hogy fölnéz: arcok és kezek
és a zsebkendők, egy csapat
vergődő galamb közül
felnyúló karral integet!
Billent a gép: mozdulatából
egy kémény, egy torony fakadt,
egy meztelen falu
összefogódzó tetőivel, egyedül
a hegyek örvényében.
Felhő a birkanyáj
s mire kimondom – vége.
Magános partok napsütése:
öröklét repül.
Se felhő, se madár
az égen. Egy adagio-tétel
a táj; tengerek mély
lélegzetével –
sziget a sűrű kékben
a szárny.
Elhagyott móló
ahol fényben, forró
párákban vacogó lány
semmibe öltözik
s elalvó derekán
a világűr ragyog.
Két szoprán
Egy percig áll
a busz. Megkövülve
a béna perc kellékei
vagyunk. Az ablaküveg rezgő
keretében vacog a táj –
fanyar virágerdő
lehel, benzinnel teli.
Kukoricaszárak
mögül felhőkarcolók
csupasz kövei lesnek:
csillogó város,
tízes sorokban állnak
halmok és tornyok,
templom-makettek.
Lassan ezen a kiszáradt
kukoricáson is átcsap
a koszorús
gyászos körmenet –
az országútig nő:
egy sírral mindig közelebb
lép a temető.
Biciklizörgés!
Röpke kéz a szoknyán
szellő ágaskodik,
két szoprán
hang cseveg,
két vékony, imbolygó harang
az országút felett.
Dolgozz hőforrás! Szelíden
keringő öröm a szívben –
elég élet, ami adatik.
Sem a nap, sem az óra nem
siettet, nem ijeszt az őszi
táj sem: egy villanó mosoly legyőzi
a halál mozdulatait.
Köznapi hajnal
Autólárma. Üvegzaj. Kinyit
a bolt.
Mellén fogja álmait
a mosogató-lány. Paplana volt,
rajta lebeg
s kicsit
még mereng testén a meleg.
De hirtelen – tájról a köd –
a paplan megszökött –
felhőcske lett.
A test remeg.
Fürdeti eleven
pirosában a nap!
Nézik a szódás-emberek,
s ládáikból mereven
fémcsőrű, ezüst madarak.
Godot-ra várva
Álom-tehetetlen igék
nógatják – mi itt hever –
a földön fészkelő ég szárnyait,
szavunk enyészetét.
Madár-természetével
a tonnasúly, ötszázezer
év száll le itt
a tenyeremre – a csöppnyi hó,
a fölismerhetetlen érvel:
költögeti kezem
és a Nap
kiürült hátterét.
Csak a nézés látható.
A szem
kavicsnál világtalanabb.
Aszfaltfolyók
Kettészelt tenger
falára firkál: felhő
repül a kőben –
tüzes nyelveire
a kátrány-ragyogás
rántja ide
Velence patakzó palotáit;
halálos ütés,
a lélegzet vágtat,
szelíden, útjelző
villám tereli
a fecsegő fákat,
s már a kiolthatatlan
sivatag világít.
Egy lány: üveg-szédület ölt
testet a mészkő-diadalban.
Hó fútta izmai élén
a Nap a sikoltás.
Keze árnyékai tört
üldözött tárgyak,
két kiszúrt szem
karján az oltás.
A világ elfehérül.
Homokfal suttog
a cement fák alatt:
puha hegyomlás
a szívben. Végül
a lapuló öröklét:
vidám térdei – mielőtt
moccan, mielőtt kiárad –
e nyírfa-test, mely a röptető
széllel kilépni készül!
Csak nevet a gyökérszorítású idő
markában tehetetlen, s szép,
akár egy mozdulatlan állat.
Fiam, Petőfi Sándor
Arcod kigyúlt, zászlóként lobogó testtel
állsz a Pilvax előtt, futsz a Corvin-közben,
ott vagy az Országház terén s minden csatatéren –
rossz bőrben vagy fiacskám, baljós láz van
egykor oly szelíd, szerelmes szemeidben.
És reszket ifjú kezed, mint bölcs öregeké,
amint bort tölt az áhítat hideg pohárba.
Kipattanó izmok dühe van arcod csontjain:
kegyetlen volnál? – lázak bilincseiben szabad!
Holott odaadóan nyújtózik pillantásodban
a róna s a homályból kék gyümölcsfák
néznek terád, kit ürömével a tapasztalás
annyiszor kínált sötét poharából… Kisfiam,
azt hallom, vért köptél, mégis kardot kívánsz,
katona lennél s a gyávaságtól megrezzent szívvel
suttogod, mondod és kiáltod gyöngéden
a gyermekien szép forradalmat, hogy mezítlen
koporsón: vérző hátadon dübörögjön majd a föld,
míg vigyorogva esküdöznek, kiknek csak sírni
szabadna.
Itt az idő! – csak a te szegény, enyésző szívedben
élhet Magyarország. Féltünk fiam és félünk:
nem áldott földbe, ócska legendába vetnek téged,
nehéz évszázadok eleven sírjába temetnek –
költő és vértanú, te elszánt boldogság-cselekvő!
Ki avat boldoggá téged – hűség mártírja –
kinek minden szívütése imádság volt?!
Chaconne
Kisfiam, itt kuszán egymásba szakadó
fák, akácok illata a tömjén,
angyalok gyásza,
növény-extázis, míg
ellenszegülő, megrettent lovaid
ágaskodása se szánandóbb,
mint a mi térdre borulásunk.
Tűzben kialvó láng lett
a szövetség, nappalnál is
tündöklőbb sötétség, hogy
akkor is velünk légy, mindig,
amikor nem gondolunk rád.
Mint vízpart forró ékszereit,
a kavicsot rugdosó gyerek,
úgy hagyjuk el
neked szánt szavainkat.
Teremtés ez is: a gyász.
Vágyakozásunk az örökkévalóra
már része is annak.
Miképpen az imádság
minden bennünk fakadó közt
egyetlenként áll fölötte
az önmagába hanyatló
lét minden idejének.
Az érzékszervek csődjén túl
botrány-e a hála?
Erő a gyász, világosság,
amikor tenger és napfény
teremtő káprázata hevül
egymásba s föllobogtatja
a határtalannak örömét
és gyilkos ragyogását.
Amikor a harangnyelv egyre
fékezhetetlenebb ütéseit fogadja be
boldog bronz-palást és bong,
bong áldott önkívületben,
amikor napozó sírkövek
fehér tüze nyílik a temetőt
elözönlő szirmok szigetein.
Lélegzetünk a gyász.
Általa, vele, benne lehet csak élni,
hiszen halottunk karnyújtásnyira
van álló időben, sírja pedig
enyém, tiéd és Jézusé.
Mind megsemmisül, amit
féltünk. Végül csak a fű
fénye fut a szélben, fölrepítve
haldoklók mosolyát: születendő
száguldás robaja van
a szarvasok szívében.
Bocsásd meg, kisfiam, jókedvét
a földnek zuhogó napsütésben
s a nélküled dúdolt dallamot:
Föltámadt Krisztus e napon –
az orgona-szökőár zúgását
és templomablak sötét tüzeiben nyílt
remegést, meg lovaid, Csoda és Kósza
záró-nyihogását, lobog sörényük,
megriadva keresnek erdőn-mezőn
s dűlőúton dél-ragyogásban.
Bocsásd meg a szél sós szagát,
mély lélegzetét tenger daraboknak,
ha szikla élen és egy lány térdén
fényeskedik az örök világosság,
de ne indulj el édesanyádhoz,
nem tudni, merre a mennyország –
bocsáss meg nekünk és bocsásd meg
az Úristen irgalmatlan szeretetét.
Parton, kerékpárral
Küllők, fémek arany extázisának
percére az égtüzei leszállnak,
viszi, a napfényt ülteti a vázra,
mind elvész, amit elhagy, nem néz hátra,
előtte fut s bukfencezik a nap,
tűntében part és lomb utána kap:
messzi vizeken villan a kerékpár,
tapos, az ezüst rónákig elér már
özönvíz-ragyogásban kerekezve
lobog s térdig merül a végtelenbe,
sejti, hogy ami most történik rég volt,
szoknyája felhő, kabátja az égbolt,
a küllők szikráit nevetve hordják.
Ott van s nem látom. Nincs más, csak
mennyország.
