◼Idén Magyarország Babérkoszorúja- és Prima-díjjal is elismerték a munkásságát. Eredetileg nem is az írói pályára készült. Gondolta volna akkor, amikor megírta az első művét, hogy ilyen sikereket fog elérni?
Valaha régész, történész, esetleg könnyűbúvár-régész szerettem volna lenni. Tíz-tizenkét éves korom körül ambiciózus kölyök lehettem, mert a sikert abban mértem volna, hogy megtalálom-e Attila vagy Árpád sírját. Az első regényem megírásakor (Az Ezüst Macska) biztosan nem gondoltam díjakra. Évekig írtam. Hat-hét évig. A megjelenés maga is siker volt. Többféle értelemben is. Hogy egyáltalán megírtam, befejeztem. Meg hogy kiadták. Eszembe sem jutott, hogy valaha ilyen elismeréseim lehetnek.
◼Viszonylag későn lett író, de az lett. Meg tudná fogalmazni, hogy miért ír? Miért éppen az írást választotta? Nem lett régész, nem lett filmes vagy fotográfus. Mit jelent az írás az Ön számára?
Szabadságot. Nem kell díszlet, jelmez, kamera, vágó, világosító, hangmérnök, színész. Ez az egyik. Azok közül, akikkel húszéves korom körül együtt álmodtunk arról, hogy filmrendezők leszünk, és persze Fellinire, Bergmanra, Wajdára, Tarkovszkijra és Huszárikra, Fassbinderre, Wim Wendersre vagy épp Tony Gatlifra gondoltunk, azok közül többen is rendezők lettek, és többségüknek ennek ellenére sem sikerült megvalósítani az álmaikból szinte semmit. Filmes hivatalnokok lettek, vagy reklámokat forgatnak. Nekem az írás lehetővé teszi, hogy a minket körülvevő színes és ellentmondásos világból azt mutassam meg, amit akarok, és úgy, ahogy akarom. Vagy inkább, ahogy tudom. Ahogy a tehetségem engedi.
◼Sosem bánja, hogy hűtlen lett a történelemhez, a régészethez, a képhez?
Fene tudja. Nem. Azért nem, mert mindegyik saját döntés volt. Amikor Gábor Pál hívott, hogy legyek a rendezőasszisztense, elmentem Makk Károlyhoz tanácsot kérni. Leegyszerűsítve azt mondta, hogy már a tanácskéréssel is jelzem, hogy érdekel ugyan a filmezés, de nem mindenáron. Van-e olyan, ami ennél erősebb bennem? A régészetről, ami óvodáskortól kísért az egyetemig, már korábban letettem. Egyértelmű volt, hogy a régész hétköznapjai mások, mint amit én húsz éven át gondoltam.
Írni pedig mindig írtam. Kisiskolás koromban krimikbe meg kísértettörténetekbe fogtam. Tizennyolc-húsz éves korom körül verseket írtam meg rövid szösszeneteket, novellaféléket. Nem írógéppel és nem számítógépbe, nem is létezett még, hanem sajtcetlikre, papírdarabokra, ceruzával, golyóstollal, filccel. Eszembe sem jutott a közlés. Csak úgy. Magamnak. Később meg pénzkereset gyanánt, és apám miatt persze álneveken, kritikákat, ajánlásokat, interjúkat is írtam, több üzemi lapnál is dolgoztam. Szóval az írás nem volt idegen, csak éppen sokáig nem volt vele célom.
Különben meg nem lettem hűtlen. Sem a történelemhez, sem a képhez. A históriai tárgyú albumaim a bizonyítékai annak, hogy a múlttól nem tudok és nem is akarok elszakadni. Meg persze a regényeim, novelláim is. A témaválasztásaim is erről tanúskodnak.
◼Talán suta kérdés, de azért provokatív is, tehát felteszem: melyik művére a legbüszkébb? És miért?
Mit lehet erre válaszolni? Ha azt mondom, nincs olyan, akkor azt mondják, mellébeszélek. Ha megnevezek egyet, akkor magam értékelem le a többit. Az olvasók és kritikusok a legfontosabb műveimnek Az Ezüst Macska, a Lovak a ködben és Az apám darabokban című regényeimet tartják. Én mind a hármat másként szeretem. Az ¡Ó, Santo Domingo! vagy az Álomvadász című köteteimet meg azért szeretem, mert nagyon élveztem írni őket. Az esszéalbumaim közül a cigányokról, a székelyekről, a zsidókról szólókra tényleg büszke vagyok. De hagyjuk is ezt. Jó kérdés, mert zavarba hoz, de ennyi elég is belőle. Rendben?
◼Rendben. Evezzünk más vizekre. Erdély közel áll a szívéhez. Kijelenthetjük, hogy Ön Erdély-kutató is?
Semmiképpen. Inkább rajongó. De az meg olyan gyanús. Maradjunk abban, hogy Magyarország- és Felvidék-rajongó vagyok. És akkor Erdély-rajongó is lehetek. Igen, szeretek magyar lenni, mert – Philip Roth szavaival, ő persze a zsidóságára értette – komplikált, érdekes, erkölcsileg igényes, nagyon is felelősségteljes élmény. Számomra Erdély vagy a Felvidék ma is Magyarország része. Apai ági felmenőim Rozsnyón és a környékén éltek, és Trianon ellenére Erdélyt is az otthonomnak tekintem. Milyen nagyszerű lenne, ha egyszer ezt a jogomat, nem is jog ez, hanem inkább adottság, ha ezt román emberek nem akarnák elvitatni tőlem.
A határon túli területekhez történő vonzódásom másik oka történelmi jellegű, úgy is mondhatnám, hogy szándéktalan és elkerülhetetlen. A hajdani török hódoltsági területeken, vagyis jórészt a mai Magyarország területén, a magyarság építészeti és tárgyi hagyatékából nagyon kevés maradt meg. A magyar múlt kutatója – sokszor akár csak a családja története iránt érdeklődő ember is – Erdély és a Felvidék vagy általában a határon túli területek nélkül moccanni sem tud. Várak, kastélyok, nemesi könyvtárak, családi levéltárak, egyházi gyűjtemények ezreire gondolok. Falvakra, házakra, a tárgyi néprajz millió kisebb-nagyobb darabjára. És elsősorban is az emberre. Táncaival, meséivel, dalaival, balladáival. Sajátos nyelvével.
◼A fotó- és esszéalbumok megírása előtti felkészülésben fontos szempont volt, hogy személyesen is ismerje, bejárja az adott területeket?
Nem feltétlenül. Hiszen olyasmiről is írok olykor, ami már nem létezik, vagy amit én magam soha nem vehettem kézbe. Az erdélyi „mamuthidak”-at több mint száz éve bontották el sorra. Ezeket a fából ácsolt, több száz éves, grandiózus, lenyűgöző fedeles függőhidakat a bontást végző mérnökök nevezték el a mamutokról. A vasút és a vashidak korában is csodálattal adóztak a hajdani ácsok tudása előtt. Ilyen hidat például sajnos már egyet sem láthattam. Összességében az azért igaz, hogy az esszészerű históriai albumaimban alig szerepel olyan hely, ahol ne jártam volna. Annál is könnyebb volt ez, mert – és ezt már sokszor elmondtam tévés meg rádiós interjúkban is – tizennégy éves koromtól velem korú barátokkal, később lányokkal bebarangoltam Erdélyt és a Felvidéket is. Autóstoppal, gyalog, szekerekre meg teherautókra kéredzkedve. Egy kölyökcimborámmal tehervagonokra kapaszkodtunk fel a piros szemafornál. Azt sem tudtuk, merre megy, hol áll meg legközelebb. Aludtunk esztenákon, pásztorok közt, fent a havasban. Favágók barakkjaiban, várromokban, Tordán a hasadék egyik barlangjában, temetők széna-
kazlaiban, templomok és kápolnák padlásán. És persze székelyeknél, szászoknál, románoknál, szlovákoknál. Aki éppen befogadott minket, csavargó kölyköket, mondjuk egy vaksötét faluban, néha akár éjfél után.
Huszonnégy-huszonöt éves korom után többé nem utaztam így. De azért a gyerekeimmel is sokszor jártam Erdélyben. Az albumaimban szereplő legtöbb helyen már akkor jártam, amikor még fel sem merült bennem, hogy valaha könyveket készítek majd.
◼Egy kávézó teraszán beszélgetünk Budán, a Vízivárosban. Hétágra tűz a nap, rálátunk a Dunára, a víz fatörzseket sodor, fölöttünk sirályok rikoltoznak. Ön egy pohár vörösbort kortyolgat. Mi a legemlékezetesebb vörösborhoz kapcsolódó élménye?
Nincs legemlékezetesebb. Sok van. Mondjuk Kréta. Az első palackot felbontva először nem akartuk elhinni, hogy száraz vörösbor. Olyan sűrű, olyan fűszeres volt. Azt hittük, valami párlat. Élénken emlékszem a meglepetésre. Aztán megszoktuk. Rómáról sok-sok vörösboros élmény ugorhatna be, de most nem ugrik be egy sem, csak az, hogy a Trastevere sikátorai és a vörösbor szorosan összetartoznak. Pekingben is megtaláltam a jó bort. Hogy is hívhatnák másként: Great Wall. Katalóniában, egy kis faluban, a XI. századi templomocska szentélye mögötti sikátorban van egy kis kifőzde. Visszajártunk a malacpofa miatt. Fenséges volt. Egy úr, az egyszemélyben tulaj és szakács és pincér a pult mögött lepedőnyi újságot olvasott, ha kezdődött a meccs, bekapcsolta a tévét, és a malacpofához életem egyik legjobb vörösborát tette minden este az asztalra, aminek neve és címkéje sem volt. De hát persze ha vörösbor, akkor Villány meg Szekszárd meg Eger mindenekelőtt. Mostanában épp a kadarkák.
◼Min dolgozik jelenleg?
Azt hiszem, befejezem a hat-hét-nyolc évvel ezelőtt elkezdett Tibet-regényemet. Talán befejezem azt a nyolc-tíz éve elkezdett valamit, ami lehet, hogy science fiction, tele históriai elemekkel. Több munkacíme is volt az eltelt években, az egyik az, hogy Jelentés a lófejköd nyolcadik bolygójáról. De a legfontosabb, ha ugyan van olyan, az ismét egy nagyobb lélegzetű regény. Erről nem is szívesen mondanék többet, talán csak annyit, hogy az elmúlt másfél-két évben nagy kedvvel írtam és publikáltam is itt-ott hét-nyolc kifejezetten hosszú elbeszélést, ezek már ennek a részei. Akad még más is, de hiszen ez mindig így van, egyszerre több anyag is motoszkál az emberben. Kiadói nyomás, szerencsére, nincs rajtam, azt és akkor kezdem el, amikor megérett, és akkor, addig írom, ameddig írni kell.
