Megkésett rekviem egy csingeri fiúért
Sógorom emlékére
Te, csillék gyermeke, te labdazsonglőr,
ugrásra kész viccmester,
te, vashajlító hegesztőművész,
miként is képzelted annak idején,
hogy büntetlenül leléphetsz innét
egy szál pizsamában,
cókmók és köszönés nélkül
farolva ki egy álomból?!
Azt hitted, már mindent elrendeztél?
Lányaid kirepültek,
unokáid kacagva gurulnak a lejtőn…,
ó, de a domb tövében
nem várod őket többé,
izgatott szemük hiába is kutat téged!
Gyönyörű utakat jártam be ma érted.
Ha már otthonodban nem talállak,
hátha föllelem alakod
az ifjúság tágas színterein.
De csak feldöntött cégérek, rég bezárt bányák,
üres gólyafészkek szegélyezték utamat.
S összement minden, mintha kimosták volna,
valahogy koporsóméretűvé zsugorodott
a régi csárda is, ahol vasalt csirkét ettünk…,
mit mondjak, tán harminc évvel ezelőtt.
A csingeri parkerdő kihalt,
a vendéglő ablakai zárva, ajtaján vaslakat,
s kidöntött korhadt fáinkat
eltüzelték rég idegen családok.
Fiatalkorod helyszínein csak szellemek fogadtak,
egy kisiklott tréfa
most már örökké rossz kedvű kísértetei.
Úgy lengtek körbe, mint a füst,
s amikor utánuk kaptam,
csak rongyokat rázott kezemben a szél.
Az iszkázi udvaron is
talán legelőször veletek jártam,
ahol most esténként
a szeptemberi szarvasbőgést hallgatom.
S bár tudom, hogy mire készülnek
ezek a szuroksötétbe olvadt
agancskoronájú párák,
felbőgő, ugató hangjuktól
összeszorul a torkom.
Mintha egy felböföghetetlen fájdalom
állt volna keresztbe,
s zárná el a lélek csatornáit.
Te labdazsonglőr, viccmester,
te kiürült csillék gyermeke, te!,
hát jól kibabráltál velünk.
Mert bárhol is hiába keresünk.
Csak a csepeli temető teknőnyi sírja,
falakról mosolygó portréfotók,
videók mozgókép-urnája,
kezed polcokon díszelgő munkái:
magányos gyertya- és üvegtartók,
a kétszárnyas gombai kapu,
melyen minden érkezés és távozás
naponta fellobbant téged,
talán mindmáig őrzött
szerelmesleveleid nővérem fiókjában,
hangod emléke egy-egy fölcsendült dalban,
amikor nélküled üljük körbe
a nyári lugasok asztalát…
– hidd el: nem elég!
Hogyan is képzelhetted?
Az nem érv, hogy elfáradtál!
Hogy szíved felmondta a szolgálatot.
Hogy a gazdátlan érzelmek
maguk alá temették benned
mindazt, ami jó.
Nem, nem. Ennyi nem elég!
De hisz nem voltál önző sohasem.
Befogadtad a csellengő bárányokat,
amíg észhez nem tértek,
vagy amíg végleg le kellett mondani róluk.
Kemény szavak kellenének most ide.
Kemények, mint a kő, vagy legalább
mint a csingeri bányákból kitermelt széndarabok,
hogy jól megdobáljalak velük,
betörjem azt a makacs koponyádat,
legalább a kiserkenő vér ízétől
észhez térj…, ráeszmélj
baklövésed következményére.
Egyszer, amikor – én láttam! –
rád fagyott az alkony,
és csontvázig világított át a pillanat,
talán akkor kellett volna
megragadnunk téged,
s nem most vádolni
a hiányoddal teli ürességet.
Te, csillék gyermeke,
ugrásra kész viccmester,
te, labdazsonglőr, hegesztőművész, te!
Azt hiszem, leszedem az asztalt.
Nem várok rád többé.
Ne nézzük tovább a kihűlt terítéket.
Az utolsó mondatot
még lekoppintom, vagy elsercintem,
ahogy régi gyertyákat szokás…,
azután már csak az orromba facsarodó füstcsík,
amitől végül elerednek a könnyeim.
Ez még nem az a…
Nem, nem, ez még nem az a tánc,
szemem sarkában még nem az a ránc.
Nem, nem, ez még nem az a nóta,
a zenekar előtt még nem az a kotta.
Nem, nem, ez még nem az a dal, nem az a láz,
amely zsigerekig megaláz.
Ez még csak a kórus,
mely zavarában össze-vissza kiabál.
Nem, nem, ez még nem az a bál!
Épp csak összeülünk páran
itt a tajték szigetén,
s a szólista még hangol, gargalizál,
ahogy te vagy én.
Nem, nem, ez még nem az a botlás,
nem az a harc, nem az az ébredés,
amihez bármelyikünk tévedése oly kevés…
Ez még csak a backstage,
s az utolsó figyelmeztetés,
hogy forduljunk rá lassan az új szerepre,
s olvadjon le rólunk a régi arc,
bármennyire is szeretne
ránk visszakapaszkodni.
Az már nem mi vagyunk,
sem a levetett ing, kifordult cipő,
gombóccá gyűrt zokni…
Nem, nem, ez még nem az az út,
ez még nem a bordáinkat
átszaggató alagút.
Ez még csak a lépcső,
ami a színpadra visz,
hol torkaszakadtából üvöltözik Kavafisz:
hogy egész életedben a barbárokra vártál,
de rád végül nem várhat más, csak egy ágytál,
amit, régi csibész,
majd jól a fejedre húzol,
míg valaki, egy jól ismert idegen
a színpadon túltol.
Deee, de ez még nem az a jelenet,
nem az a műsor, nem az az árulás,
ezért ne hunyd le még a szemedet,
tartsd nyitva, mint aki vadászni indul,
a saját emlékein is túl…
Nem mondom, hogy töltsd a fegyvert,
mert a lőszer drága,
s amúgy se vadássz ártatlanokra,
istenek kispofája –
De tudd, de érezd,
hogy ez még nem az a tánc,
nem az a móka…
Csak állj értetlenül ebben a versben,
s letaglózva.
