A költőházaspár neve fogalom a költészet kedvelőinek körében, külön-külön is, de együtt említve őket sem kevésbé. Szerelmük lírai megjelenítése pedig önálló fejezetet érdemel a magyar irodalom történetében. Hőfokát és időállóságát, gazdag gondolati-érzelmi tartalmát egymáshoz írt varázslatos versekké formálta költészetük alkímiája. Szűkebb és tágabb környezetükre, annak történéseire, jelenségeire különösen fogékony, érzékeny alkotók és gondolkodók lévén, szerelmi „párbeszédükből” jelentős időtávot átfogó korkép is kirajzolódik, kapcsolatuk kezdetétől, az ötvenes évektől halálukig, benne a huszadik századi államszocializmus fojtogató miliőjével, melyben élniük adatott.
A költő házaspár egymáshoz, egymásról írott verseit fiatalon elhunyt fiuk, Nagy András grafikusművész halála előtt másfél esztendővel válogatta és rendezte önálló kötetté. Jánosi Zoltán értő, részletes, tudományos és történeti szempontból egyaránt értékes utószava eligazítást nyújt a két alkotó személyiség megértéséhez.
A külcsín és a belbecs szempontjából egyaránt igényes könyvhöz talán még inkább kedvcsináló lehet a címadó Nagy László-vers pár kezdősora: „Szél, te véremre támadó forró szél, / nőstényoroszlán sóhaja, délövi / lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás, / nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály…”
