Nemcsak a színek – különösen a kék – tartományain töprenghetünk el Székelyhidi Zsolt Ami kék lesz című verseskötetének szövegkorpuszait felfejtve, hanem a látáson kívül a legkülönfélébb módon észlelhetjük a koloritokból felépülő költeményeket. Kitapinthatjuk a kéket, befogadhatjuk akusztikusan, hogy a hagyományos (szín)érzékelésen túl másfajta dimenziókból, esztétikai minőségből, ontológiai aspektusból is rálássunk a (szín)mélységekre.
Olykor lágyan hullámzó, máskor vad hévvel sodró színek köré szerveződik ez a versbeszéd, és voltaképpen a szín – időnként hagyományos, de javarészt újszerű – érzékelése jeleníti meg magát a poétikát. Mint ahogy írja is a szerző: „Egy vers egyszer lehetne prizma” (Színi. 21 színtér). – Megannyi párhuzam, asszociáció fundamentumaként szolgál ez a verssor, amely kvintesszenciája a versgyűjteménynek, s meglehet a Székelyhidi-lírauniverzumnak is. Az optikai hasábhoz hasonlóan, amely eltéríti a rajta áthaladó fényt, és megtöri a fénynyalábot, ez a kötet mintha a verstesten áthaladó hagyományos olvasatokat, értelmezési kereteket térítené el, életre keltve egészen új, friss jelentésrétegeket, többlettartalmakat. „Vajon ki szedte először / színekre a fényt? / Szerteengedte, s mi most az arcunkra tesszük. / Költői összefoglalása egy fénysugárnak” (Színi. 21 színtér). A kötetben konstanssá válik a vers és a szín közötti kapcsolat elbeszélése, olykor könnyed játékossággal, máskor filozófiai mélységgel szemléli – és teremti meg – a költő a kettő közötti párhuzamot.
A költő a közvetlen látványon túlra tekint, amikor szavak és színek viszonyát tematizálja, s közben explicit módon idézi meg Rimbaud versvilágát, különösképp A magánhangzók szonettje című költeményt, melyben a francia szimbolista a hangokhoz rendel koloritokat. „Szurok Á! hó É! rőt I! zöld U! kék O!” – olvashatjuk Tóth Árpád fordításában. A sötét és világos, a hideg és a meleg vagy a címadó ciklusokban megjelenő – Külszín, belszín, Éjszín, napszín, Elszín – színek jelentésrétegeit felfejtve a poétikai tartalom a végletekig szélesedik. Székelyhidi poétikájában a megfoghatatlanból, a tudatalattiból építkező gondolatok épülnek verssé.
Sajátos kifejezésformáiban, innovatív szókészletében – és egyáltalán a szöveghez való viszonyulásában – az avantgárd jegyei nyilvánulnak meg legmarkánsabban, de a korábbi kötetekhez képest mintha némi klasszicizálódás lenne megfigyelhető versbeszédében. Szabad és félszabad költeményei a korábbinál erősebben zenélnek, némely versben egy-egy rímképlet is felismerhető.
Bár javarészt ontológiai kérdésekre keres választ a költő, a szerelmi líra – különösképp a Színült című kötetből ismerős intonáció – izgalmasan integrálódik a kötetbe. „Ha mondjuk kettőnket kéne egy színnel leírni, / melyik lenne az? Na, mondj egy színt, ne vond a vállad, bármelyik szín ránk illhet, gondolj bele. / Legyünk pirosak. Kékek. Kétféle kék. / Mert különbözöl tőlem, egy-két árnyalatnyit. (Lyuk)
Különleges élményt adhat, ha ezt a költeményt akvarellként is elképzeljük, hiszen annyi szín és jelenet szervesül ebben a versben, hogy szinte festménnyé építi magát a szöveg.
Megkapó, ahogyan a költő megteremti egyedi, önreflexív képkonstrukcióit a kék szín megannyi formában történő megidézésével. „a szemem kékjét zöld / moha lepi be” (Termés). Ebben a színköltészetben a kék dominanciája vitathatatlan, de egyéb színek, például a látható (hallható és tapintható) sárga is szépen beépül a szövegbe, unikális versuniverzumot alkotva. Sárga kanapé (Testül), sárga villany (Kék-sárga), sárgás színezetek (Lebeg), lebegő sárga (Színi. 21 színtér), vagy a hangként manifesztálódó és megfogható sárga:
„A sárga ömlött és alakult, forrt a kézben. / Akkor szimplán okkert kiáltott, és sírni kezdett a közönség”. Mindemellett a lilával, a pirossal, a szőkével, a barnával és a vörössel is szépen játszik a színekben feloldódó költői én.
A komplex, asszociatív és újszerű gondolati tartalmakért a psziché legmélyebb rétegeibe úszik le Székelyhidi, az ember tengermélyén búvárkodik, hogy felhozzon valamit. Valamit, Ami kék lesz.
A szerző költő, újságíró, kritikus
