A fiú, aki a tanári asztal másik oldalán ült, tizenhárom éves volt, harmadik osztályos, és nyugtatókat adott el három osztálytársának. Azt mondta, drog. Az egyik bevette, elájult, a mentő tizenöt perccel korábban vitte be a kórházba, a másik kettő szerencsére nem merte kipróbálni.
– Hol van a többi gyógyszer? – kérdezte, de jóval lágyabban, mint az előbb. Nem is kérdés, inkább afféle reménytelen sóhaj lehetett. Kinézett az ablakon, és arra gondolt, ha egy novellában lenne, és egy magyartanár elemezné a cselekményt, akkor azt mondaná a tanulóknak: „A női főszereplő a sóhajával az elvágyódását fejezte ki, és valójában azt akarta mondani, hogy mi a francot keresek én itt?”
– Nem tudom, miről tetszik beszélni – felelte a fiú.
– Hol van a többi gyógyszer? – kérdezte, és észrevette, hogy ezúttal dallamot vitt a mondatba. Ismerős dallamot, ami valahonnan hátulról tolakodott elő, megvan, ez a „Boldogság, gyere haza”, gyere haza, te rohadt boldogság, gondolta, amikor kopogtattak.
Bea azonnal tudta, hogy ez csak Pali lehetett. Mindenki hármat kopogott az ajtón, kivéve ezt a szoftverügynököt, aki már két hónapja járt a nyakára, és ötnél sosem adta alább. Milyen lelke van annak, aki ilyen erőszakosan jelzi, hogy be akar jutni valahová? – tette fel magának a kérdést többedszerre is, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a férfi milyen szuggesztíven szokta bámulni a melleit. Bea felállt, intett a fiúnak, hogy maradjon ülve, és kilépett a folyosón várakozó Palihoz.
– Elnézést, hogy már tíz múlt tíz perccel, és tízre volt megbeszélve... – mentegetőzött az öltönyös férfi.
– Pali, mentsen meg! Esküszöm, veszek öntől egy komplett iskolai szoftvercsomagot, ha segít nekem – suttogta Bea, kihúzta magát, és tartott öt másodperc hatásszünetet, hogy Pali zavartalanul legeltethesse szemét a dekoltázsán, majd megfogta a férfi kezét, és megszorította.
– Bármit hall, csak bólintson, és helyeseljen – súgta Pali fülébe, és berántotta az irodába a párás tekintetű szoftverügynököt.
– Csáki Pali bácsi ketrecharcos, és most azért van itt, hogy kipofozza belőled az igazságot. Szóval, hol van a többi gyógyszer? – tette fel újra a kérdést, Palira mutatva.
Az ügynök borotvaéles logikával rögtön átlátta a helyzetet: mégsem szexről volt szó. A helyzet komolyságához illő, stabil pózba vágta magát, összefonta mellén a karját, és szúrós tekintettel nézett maga elé. A fiú egyetlen pillantással felmérte az erőviszonyokat: a csávó, mint Bruce Lee, külsőre nyilván komplett rüszü, közben meg rohadt veszélyes. Egyszer már látott is ketrecharcot a tévében, minden tocsogott a vértől, tudta, milyen kegyetlen állatok ezek a harcosok.
– Pali, megütné, kérem? – fordult Bea búgó hangon Csákihoz.
– Örömmel – sóhajtotta Pali, és előrébb lépett.
– Kidobtam, már mindent kidobtam, csak hármat adtam el, ne bántson, már nincs nálam semmi – kiáltott fel a fiú, és beugrott az asztal alá.
– Gyere ki onnan, és ne hazudj. Pakold ki a zsebeidet – dörmögte Pali, és hogy hatásosabb legyen, megropogtatta az ujjait. Kezdte élvezni a szerepét.
A fiú előmászott, és kirakott az asztalra három ötszázast, egy levél Anafrilt, amiből három darab hiányzott, egy taknyos zsebkendőt, és egy piros mobiltelefont.
– A telefonomat meg mikor loptad el? – kérdezte elképedve Bea.
– Hát, amikor kiment a ketrecharosért – motyogta maga elé a fiú. – A gyógyszert viszont nem adhatom oda, mert az apámé, és agyonver, ha észreveszi, hogy nincs meg. Ha nem bánják, már mennék is, mert nincs otthon fa, nem érek én rá itt a hülyeségeikkel foglalkozni – mondta, majd zsebre tette a gyógyszert meg a pénzt, és kisétált az irodából.
– Ezt nem úszod meg igazgatóival, érted, most ezt nem! – kiáltott utána Bea, vagyis csak szeretett volna, mert a mondat végén elcsuklott a hangja. Pali becsukta az iroda ajtaját, és odalépett az igazgatónő mellé.
Talán, ha elhagyta volna a feleségét, amikor kellett volna, most lelkiismeret-furdalás nélkül csókolhatta volna meg a zokogó nőt.
