Manó markoló darusat játszik. A jobb karja a daru gémje, a kanál a markoló, a leves a sóder. A daru leengedi a markoló kanalát a tányérba, lassan megtölti húslevessel, egyesével engedi bele a csigatésztát, nyolc, kilenc, tíz, a tizenegyediket kipöcköli, aztán függőlegesen emeli a szájához, vigyázva, nehogy kilötyögjön a kanál tartalma. Mozdulatlan felsőtesttel ül, csak a karja mozog a tányér és a szája között, ez egy robotdaru, mondja, ami hangot is ad ki, előbb nyikorog, aztán pittyeg, mint egy tolató teherautó, megint nyikorog, a szájához ér, a fogához koccan a kanál, szürcsöl és nyel, a markoló kanalát leengedi, merít, tésztát számol, újra emel.

A Manó keresztnév a sógornőm választása volt, szerinte ez determinálja a gyerek jövőjét és jellemét, és a névmisztika-kalkulátor szerint ezzel a névvel az élet császára lesz a gyerek. Az öcsém is pont ilyen furcsa kis kocka volt hatévesen, mindenki azt hitte, hogy autista, vagy egy picit visszamaradott, de végül jó informatikus lett belőle, pedig csak Bélának hívják.

Hatan ülünk az asztalnál, még két szék üres, a húgomék most sem értek ide délre. Nem szokatlan, tudjuk, hogy tizenöt perc várakozási idővel kell számolnunk, ők elkéstek a saját esküvőjükről is, az anyakönyvvezető és a násznép tíz percig várta őket a házasságkötő teremben.

Apám hatvanéves, ez az ő születésnapi ebédje. Délre volt megbeszélve, nem fogunk senkire sem várni, mondta tizenkettőkor apám, így elkezdtük az ebédet hugiék nélkül.

Amikor másodjára szed magának apám a húslevesből, akkor szólal meg a csengő. Feláll, kimegy eléjük az előszobába. Ha tizenöt perccel visszaállítjátok az órátokat, sehonnan sem késtek el, mondja köszönés helyett.

Húsz percet vártunk az útfelbontás miatt, egyébként ideértünk volna pontosan, szabadkozik a húgom, és odaadja apámnak a hatvanéves, 1961-es tokaji aszút, amiből hat éve egy kartont vett Mádon.

De jó, még mindig van belőle, mosolyodik el apám, akit pont nyolc éve tiltott el az orvos a cukortól és az alkoholtól.

Sziasztok, nem adunk puszit, mert még nem gyógyultunk meg teljesen, mondja a húgom, mikor belépnek az étkezőbe. A sógornőm fel sem néz a telefonjából, csak egy alig hallható hellót mormol el, de már ez is nagy dolog, mert mióta tavaly összevesztek azon, hogy a nagyszülők járvány közepén mehetnek-e oviba a gyerekért, azóta egy mondatot sem váltott egymással a két nő. A húgom arca elkomorul, mikor meglátja Manót. Azt hittem, megegyeztünk, hogy erre a születésnapra nem hozunk gyereket, mondja a sógornőmnek, aki a telefonja mögül annyit mond, hogy ha fizeted a bébiszittert, akkor otthon hagyom.

Amikor már mindenki visszaül az asztalhoz, Manó szól az anyjának, hogy kakálni kell. A sógornőm feláll, a telefont az asztalra teszi, kimegy a gyerekkel a fürdőszobába, és ahogy becsukódik az ajtó, a húgom rögtön odaszól az öcsémnek, hogy Béla, ti akkora parasztok vagytok, vírusjárvány közepén idehozod az óvodást a létező összes betegséggel, most is folyik az orra, lefertőz itt mindenkit, inkább ne mondj semmit, tudom, hogy leszarod.

Anyám kihozza a konyhából, és leteszi a sógorom elé az újramelegített húslevest. Két merőkanállal szed a húgomnak, aztán magának. Még forró, látom, hogy gőzölög.

A sógornőm telefonja felvillan, és rezeg az asztal közepén, messenger üzenet jelenik meg, hiányzol. Apám, a sógorom és az öcsém egyszerre hajol a telefon fölé, és olvassa végig az üzenetet, apám hangosan, de mire kimondja, ledermed, aztán néhány másodpercig szótlanul néz egymásra a három férfi.

Apám és a sógorom felállnak az asztaltól, kimennek rágyújtani, az öcsém engem néz, a szemében szégyen és megalázottság. A húgom megkérdezi Bélát, hogy ezt ugye nem te küldted neki?

Anyám hozza a konyhából az uborkasalátát, a hatalmas üvegtálban mint átlátszó zöld medúzák úszkálnak a leheletvékony uborkaszeletek.
Azt ne mondd fiam, hogy most mentek ki apádék rágyújtani, mondja, és már fordul is vissza a konyhába a rántott húsért.

Csak hárman ülünk az asztalnál, az öcsém, a húgom, és én. Most ugyanazzal a szorongással nézünk egymásra, mint amikor gyerekek voltunk, és szótlanul vártuk, hogy hazaérjen apánk a munkából, jól megbüntessen minket, kollektíven, egy mindenkiért, mindenki egyért, és ugyanúgy érzem a gyomromban a feszülést, mint húsz éve, amikor még három testőr voltunk.

A sógornőm kilép a fürdőszobából, leülteti Manót az asztalhoz, felveszi a telefonját, feloldja a képernyőzárat, és olvassa az üzenetet. Ránk néz, és azonnal látja, hogy már mi is olvastuk. Három hülye, mondja, a táskájába teszi a telefont, odaszól a gyereknek, hogy gyere, megyünk haza, aztán felveszi a cipőjét, és még visszaszól az ajtóból, hogy ja, tényleg, el akarok válni.