Sok évszázada a felvilágosultság alapkövetelményének számít a boszorkányok létének tagadása. Pedig nem volt igaza Könyves Kálmán királyunknak sem, aki kijelentette, hogy „boszorkányok pedig nincsenek”. Igaz, ő a rontást hozó boszorkányok létét nem, csak az állattá változni képes boszorkányok létezését tagadta.

Az utolsó boszorkány Boronkay József ideggyengeség miatt leszázalékolt szárazbabódi tanárember élettársa volt, és 2015-ben bekövetkezett haláláig a választott férfival élt annak tanyáján, amely a csabonyi barackos és a falu nyugati határa között félúton terült el.

Az Úr 2000-dik esztendejének nyarán jelent meg Boronkay tanyáján, és a művelt, szkeptikus férfi számára hitelt érdemlően sikerült bizonyítania, hogy a feketemágia – stílusosan szólva – a kisujjában van. Előre megmondta, hogy bizonyos varázslási aktusai milyen természeti következményekkel fognak járni, hogy Boronkay közvetlen ok-okozati összefüggést vonhasson le. Példának okáért (ágsöprűnyélen való) érkezése napjának délutánján elővett a batyujából három gyanús kinézetű és állagú, barna színű, összeaszott kis tárgyat, s a férfi kérdésére elmondta, hogy ezek kaméleonmájak. Kérte Boronkayt, hozzon neki három tömör vörös téglát, gyújtóst, tűzifát, gyufát, s az előkészületek közben elmagyarázta, mi fog történni.

Két téglára keresztbe ráhelyezte a harmadikat, arra meg a három ronda kis májat. Alágyújtott, és egy idő után az izzó téglán sülni kezdtek a májak. És íme, lássatok csudát, az történt, amit előre megmondott: a perzselő nyári égbolton, amelyen addig egy árva felhőfoszlány sem vitorlázott, egészen különös vihar kerekedett. Mind a négy égtáj felől szokatlanul sötét, szinte lilásfekete viharfelhők kezdtek gomolyogni egymás felé, és épp a tanya fölött értek össze. De mielőtt összeértek volna, egy pillanatra még látni lehetett egy kör alakú türkizkék nyílást, amit Boronkay – tetszés szerint – nézhetett akár kémlelőnyílásnak a mennyországra, vagy akár Isten szemének, Istenének, amint boldogan tekint le rájuk, az első csókjukra, amit akkor váltottak, a hatalmas zuhé kitörése előtti pillanatban.

Ez a csók azért is volt rendkívüli az életükben, mert a boszorkány ennek hatására változott vén, beesett szájú szipirtyóból vágytól nedves, telt ajkú, kívánatos szépasszonnyá.

A vihar után, amilyen sebesen jöttek, éppoly gyorsan el is tűntek a felhők. A férfi és a jövevény csuromvizesen, összeölelkezve bement a házba, és a boszorkány elmesélte Boronkaynak, mi szél hozta. Vasárnap volt, és állítása szerint az éjjel a Gellért-hegyen vett részt a valószínűleg legutolsó szombati dorbézoláson. A trónusán ülő vén, elhaló beszédű, öregesen bakszagú és régóta impotens ördögtől még megkapta utolsó küldetését: pusztítsa el, tegye tönkre Boronkayt, aki az ördög szerint igen erős, tiszta istenhitével, gyémántkemény akaratával érezhetően ártott az ő evilági hatalmának.

De, mint a boszorkány mesélte, utána minden káoszba fulladt a szombati szeánszon, nem volt már jó a buli. Nem is megy oda soha többé. – Ha az emberek már alig hisznek Istenben, nem hihetnek az ördögben sem – tette hozzá a boszorkány. – Így múlik el a világ dicsősége – vonta le a végkövetkeztetést.

A boszorkány valósággal úszott a boldogságban, hogy végre megadatott neki is egyszerű földi halandóként, normális asszonyként élni. Hamar megszerette a kedves, csöndes férfit, és buzgón serénykedett a kis háztáji gazdaság felvirágoztatásában. Néha még érezte, noha már egyre ritkábban és gyengébben, hogy hívás érkezik az előző életéből, de ezeket mind figyelmen kívül hagyta, és a férfinak sem említette őket, nehogy nyugtalankodni kezdjen.

Korábbi tudományának csak pozitív oldalait őrizte meg, többek közt a gyógyfüvek ismeretét és a sebgyógyítási varázslatokat, valamint a medicinális gondolatátvitelt, aminek addig – tágabb értelemben – a „megbabonázás” néven nevezett rontó változatát űzte.

Égett a keze alatt a munka: amikor szőlőt kapált, majdhogy lángra nem kapott a kezében a horoló. Mindenesetre a keze helye feketére perzselte a szerszám nyelét. A Petőfi népe című megyei lap egy példánya pedig meg is gyulladt, amikor a kiskonyhában odébb tette a mosogató mellől. Még szerencse, hogy az ember nem volt ott, és nem látta.

Amikor egyszer Boronkay a felmenői felől érdeklődött, csak annyit mondott, hogy a boszorkányság anyai ágon öröklődik, s ebben az értelemben a „családfáját” 1568-ig, egy poprádi ősanyáig tudja visszavezetni. Azt bölcsen elhallgatta, hogy minden nemzedék apja maga az ördög volt, vagyis a vén patás volt az ő apja, a nagyapja, a szépapja, a szépapjának a szépapja, satöbbi, satöbbi. Hál’ istennek, a férfi nem kérdezett rá az apai vonalra.

Az ördög őt is háromszor megtermékenyítette, de neki mindannyiszor sikerült főzetekkel és különféle praktikákkal megszakítani a terhességet. Most viszont, hogy megismerte az igazi szerelmet, elfogta a vágy, hogy gyereket szüljön Boronkaynak, új, közös életük zálogát. Gyönyörű kisfiú lett, igazi szerelemgyerek, akit mindketten féltő gonddal szerettek, és eleinte a széltől is óvtak. De ahogy cseperedett, örömmel látták, hogy igen életrevaló, bátor és rendkívül eszes fiúcska, nem holmi elfajzott ördögpalánta. Az édesanyja tizennégy éves koráig követhette a fejlődését, és még jelen lehetett az általános iskolai ballagásán.

Aztán az exboszorkányt megtámadta valami kórság, de semmilyen betegséget nem tudtak azonosítani nála; csak Boronkay tudta, hogy alkalmasint a múltja kísértette, a régi démonaival viaskodott. Egyre csak sorvadt, míg végül a nyár végén meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy a kertben temessék el, hogy holtában is közel lehessen szeretteihez, „a fiúkhoz”. A fiúk sokat jártak a sírjához, és keserű könnyeket hullattak fölötte, mégis, a hanton és környékén dúsan sarjadtak édes füvek, amiket a tyúkok szívesen csipegettek.