2063. június 20.
Ma béreltem egy málnaszedő robotot. A fene se fog bajlódni tovább a málnaszedéssel. Humanoid robot, egész helyes. Még nincs elég málna, éppen a napokban kezdett el érni, így a robot elég gyorsan végez.

Június 21.
Gondoltam, annyi üres órája van, hát felzavarom a cseresznyefára. Fel is ment, de pofákat vágott. Hogy ő egy málnaszedő robot, nem cseresznyeszedő. Ezt mondja.

Június 22.
Gondoltam, visszaküldöm a céghez, ahonnan béreltem, ha végez a napi málnaszedéssel. Miért fizessek én egész napért, mikor jó, ha két órát dolgozik, cseresznyét szedni meg nem akar.
De ettől már teljesen kiakadt. Már nem csak pofákat vágott, de nem ám. Azt rikácsolta, hogy én az övé vagyok, nem megy sehová, inkább itt alszik a fészerben. Nem bánom, mondtam, csak ne csöpögtesse ki magából az éjszakai fáradt olajat. Ekkor annyira megsértődött, hogy válaszra sem méltatott. Csak felhúzta az orrát, és beballagott a fészer alá.

Június 24.
Vártam néhány napot, hátha megjön a munkakedve. De nem. Pedig szándékosan feléje sem néztem. Ne higgye azt, hogy én egy diktátor vagyok. Ókori rabszolgatartó! Ma viszont furcsa nyögéseket hallottam a fészer mélyéről. Óvatosan bekukkantottam, ám mindjárt vissza is húztam az orrom. Odabent a robot szerelmeskedett egy robotlánnyal. Persze, humanoid mindkettő… és alig nyitottam ki az ajtót, hozzám vágott egy jókora marharépát. Most már biztos, vissza fogom küldeni.

Június 25.
Hosszú nap volt a tegnapi, sokáig kellett várnom, míg bágyadt vigyorral a képén elősántikált a fészerből az ebadta. Kimerítette a lány, ezt mondta. Kérdeztem, ez hogy lehet.
Robot vagyok, felelte, de semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Én meg ettől a mondástól falra mászok, mert már én is leírtam egyszer vagy kétszer, noha mindig más és más kontextusban, és természetesen én sem magamtól találtam ki, Dosztojevszkij Karamazov testvérekjében olvastam először, ott az ördög mondja, kicsavarva az eredeti Terentius-idézetet, mely nagyjából így szól: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. És akkor ez a szemét, semmirekellő, naplopó robot is ezzel jön! Olvas a gondolataimban? Meg is kérdeztem tőle:
– Olvasol a gondolataimban, hékás?
– Van nekem szép nevem, nem vagyok hékás – rántja meg a vállát, és morcosan néz.
– Hogyne, hogyne, mindig elfelejtem, hogy te olyan izé… emberszabású vagy.
– Nézze, uram, ezt a sértegetést nem tűröm tovább – húzza ki magát, és koszos munkásruhája egyszeriben jól szabott öltönnyé változik. Arcán borotva suhan végig, eltűnik a háromnapos borosta. Szempillantás alatt egészen jóképű ürge lett ez a rohadék. – Emberszabásúak a majmok. Én egy önálló lény vagyok. Nevem Publius Terentius Afer.
Eltűnik az öltöny, tógában áll előttem. Szakálla is visszanőtt.
– Ezt hogy csinálod? – kérdezem.
– Érzékelem a gondolatait, uram, s aszerint tudok változni, ha akarok.
– S hogyhogy nem tűröd a sértegetést? Mit fogsz csinálni?
– Visszamegyek a céghez, akiktől bérbe vett. De a nőmet is magammal viszem – mutat a háta mögé.
Most pillantom csak meg. Gyönyörű lány kászálódik elő, szőke haja a derekáig ér. Öltözete elég hiányos, mintha egy ősi korból került volna elő. Akár az első nő, gondolom. És lám, mindjárt meg is szólal:
– Ah élni, élni, melly édes, mi szép!
Leesik az állam. Pedig az én Terentiusom még válaszol is neki, feléje fordulva:
– És úrnak lenni mindenek felett.
Ezúttal a tóga tűnik el, és a gazember mezítelenül áll előttem, csak egy fügefalevél takarja a szemérmét.
Ekkor durrant el az agyam teljesen. Berohantam a házba, bezártam a bejárati ajtót, ablakokat, mindent! És hívtam a céget.
– Azonnal jöjjenek a nyamvadt robotukért, vagy feljelentem magukat!
– Mi baj, kollega? Nem akar a robot málnát szedni? – érdeklődött egy borízű hang kedélyesen.
– Nem vagyok kollega. Milyen alapon...
– Ne sértődgessen, kollega. Én is költő vagyok, mint maga. Szakmabeli. Csak még nem fedeztek fel. Mondja el inkább, mi a probléma?
– Halálba idegesít! Már az udvarba sem merek kimenni! Ha ránézek, aszerint változtatja az alakját, hogy milyen irodalmi műre gondolok. Mi lesz, ha egy gyilkosra asszociálok éppen? Vagy magára az ördögre?
– Nem kell félni – felelte a borízű. Szépen visszarendeljük. Egyébként meg már ott áll a maga háta mögött.
Úgy fordultam meg, mint akit a bolha csíp. Ismeretlen alakkal kerültem szembe, a fickó talpig fekete páncélba volt öltözve, testét vadító vörös köpeny fedte. Két oldalt a halántékán erősen kopaszodott. Barátságosan vigyorgott és valami nyamvadt papírt tolt az orrom elé.
– Úristen… – nyögtem.
– Az imént beszéltem vele – szólalt meg fecsegő, társasági hangon. – Nem árt olykor látnom az Öreget: szakítni vele: szinte félek. Ilyen nagyúrtól szép cselekedet, hogy az Ördöggel emberül beszélget.
– Azanyja – dörzsöltem meg a szemem. – Akkor te Mefisztó vagy a Faustból.
Teátrálisan meghajol. Nekem meg eszembe jut, hogy valami másra kell gondolnom, mielőtt aláíratja velem a szerződést. Hirtelen a kis kacsa jut az eszembe, amelyik a fekete tóban úszik, és az anyjához készül Lengyelországba.
Átbucskázik fején a gaz, és kacsává változik. Sóhajtok, de korai az öröm, mert a lakásomat egyszerre csak elárasztja a víz. A fekete tó!
–Tüzesen süt le a nyári nap sugára! – ordítom torkom szakadtából, és lám a tó kis patakká szelídül, ott csobog el a könyvszekrény alatt. Mellette Jancsi heverészik subáján a János vitézből, a vízben meg nyilván Iluska mossa a ruhát. Kilátszik… a két szép térdecskéje.
Még mindig nem jó ez így, akármilyen békés szereplőkké változott a Gonosz, így nem fogom tudni megsemmisíteni. Nem lenne szívem hozzá, a patakba fojtani Iluskát! No meg Jancsi nem is hagyná… inkább legyen A tücsök és a hangya. Akár egyik, akár másik, agyontaposom őket! De ez sem volt jó ötlet. Ember magasságú tücsök jelenik meg ugyanis, kis mellényke van rajta, fázósan húzza össze a mellén. A sarokban meg szintén embernyi hangya röhög, ujjával Tücsök komára bök, és ezt harsogja: táncolj! És hideg szél is fúj, és hópelyhek kavarognak, zúdulnak le a plafonról.
Elájulok. Kórházban ébredek, körülöttem minden fehér. Először azt hiszem, folytatódik a látomás, de nem. Bóbitás nővér hajol felém, megigazítja az infúziót.
– Milyen nap van ma? – kérdezem tőle, miközben bekukkantok keble halmai közé. Máris jobban érzem magam.
– Szerda – feleli mosolyogva.
– De milyen év?
– Hát 2023.
– Hónap, nap?
– Szeptember hatodika.
– Akkor… nincsenek robotok? Nem vagyok 2063-ban?
– Csak a műtét miatt álmodott.
Továbbra is mosolyog. Szabályos arca van, ajka mellett két gödröcske. Gribedli. Igazán bájos.
– Milyen műtét? – érdeklődöm.
– Hát tudja. A fejével volt egy kis baj – és gyengéden megérinti a homlokom. Hűvös a kéz és puha. Jólesik. De hogy mi baj lehet a fejemmel…? – Már túl van rajta. Pihenjen. Csak csukja be a szemét, és próbáljon nem gondolni semmire… Semmi rosszra.
Szófogadóan lehunyom a szemem, bár még inkább elnézném a kerekded formákat. Nem lehet nagy baj, gondolom. Hiszen nem fáj semmi, és nincsenek robotok. Csak emberek vannak. Hamarosan hazamegyek, újra látom a szeretteimet. Budapesten élek és könyveket írok. Odakint az utcákon autóbuszok és villamosok járnak és emberek vezetik őket. A nap gyönyörűen süt be az ablakon, még a lecsukott szemhéjamon keresztül is látom. Igazán kellemes… Álmodtam csupán. Minden rendben lesz. De mi lehetett a baj az én fejemmel? Ez még kérdés. Azért csak kikukucskálok, itt van-e még ez a szépséges nővér. És akkor azt látom, hogy megy a kórteremből kifelé. Tolja maga előtt azt a kocsit, amin a piszkos, véres kötések, koszos lepedők vannak. Meg műszerek… És hátul a szoknyája felett kettéválik a köpeny. Csöveket látok kígyózni ott és drótokat. Fények villódznak ott, amint kering benne az elektromosság. Kacéran hátrafordítja a fejét, robotszeme rám kacsint.
Nincs menekvés, gondolom, és kitépem magamból az infúziót. Aztán már csak futok. Ki tudja, hová, merre és meddig. Amíg az erőmből telik. Rajtam ne múljon semmi.