A három román szereplő, Mihai Beniuc, Corneliu Codarcea és Dan Culcer neve – az előbbi kettő a magyar literatúra jó ismerője (szinte azt írtam, megszállottja) volt – jelzi is, hogy 1972-ben minő szabadságfutam jegyében készült a Kortárs Petőfi születésének százötvenedik évfordulójára.

Mert, épphogy megmelegedtem a szerkesztőségben, azt akartuk, hogy az egy évvel azelőtt indított Közös dolgaink című rovatunk a jubileumi számmal kiteljesedjék. Petőfi életműve méltó alkalom volt arra – az összefogást jelképezendő az Egy gondolat bánt engemet… című verset például tíz nyelven adtuk közre –, hogy magyar, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, német, orosz, ukrán, román, szerb és horvát (eme kibővített Dunatáj) újra egymásra találjon. Átlapozva a folyóiratot még ma is hihetetlennek tűnik – gazdagsága során szinte megismételhetetlennek – a Petőfi jegyében született összkép. Tanulmányok, elemzések, visszaemlékezések és megannyi kéziratos vers (facsimile) – Illyés Gyula, Weöres Sándor, Benjámin László, Somlyó György, Nagy László, Szécsi Margit, Csanádi Imre, Veronica Porumbacu és Leonyid Pervomajszkij műve – emelték az ünnep fényét.

Amikor a szerkesztői jegyzetben azt olvashattuk, hogy Miroslav Krleža magyarul most először megjelenő esszérészlete fontosabb bármelyik adatoló tanulmánynál, képet kaphattunk a bensőséges élmény minőségéről. „Az egész poézis annyira a negyvennyolcas napokhoz kapcsolódik, hogy ha ezt a materiális alapot kivonják ezek alól a versek alól, elveszítik domborzati mélységüket, és többnyire egy nehéz és beteg kor dokumentumai maradnak. Van viszont valami, amit Petőfi örökített meg a mulandóság rohanó folyamatában, s ami maradandó lesz mindaddig, amíg a magyar nyelv létezik: ez pedig a magyar táj. Alázattal, fedetlen fővel, ájtatos lélekkel kell az embernek az ilyen Petőfi-vers szentségéhez közeledni, mert benne mint szentélyben és az áldozás szent titkában a titokzatos magyar föld tárul fel, amely itt kap első ízben valami magasabb, életszerű, kozmikus jelenséget.” Igazság? Féligazság? Mindenesetre süt belőle a tizenöt éves korában magyarul már szinte anyanyelvi szinten beszélő hajdani pécsi diák Petőfi iránti véghetlen tisztelete.

Kovács Sándor Ivánnak, a helyettesből nemsokára előlépő főszerkesztőnek volt köszönhető ez az irdatlan munka. Filológiai tudásának, dokumentumérzékenységének. 1972 nyarán együtt vettük nyakunkba a Petőfi-szám előkészítésének fürge utazásokkal nehezített útját. Amennyire az aláírásokból kiderül, Bukarest mellett Erdély – Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Zsögöd – volt
a világító lámpás.

De először hadd lássuk az Orlai Petrich Soma-nyomatot „keretező” aláírások színes, az írók mellett szobrász- és festőművészt, zeneszerzőt és fotó-
művészt is fölvonultató seregét!

Felülről, az óra járásával megegyezően: Mikó Imre, Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Benkő Samu, Láng Gusztáv, Szigeti József, Kós Károly, Kántor Lajos, Sütő András, Bajor Andor, Magyari Lajos, Veress Dániel, Hajdu Győző, Tömöry Péter, Szervátiusz Jenő, Farkas Árpád, Bözödi György, Vári Attila, Czegő Zoltán, (olvashatatlan), Corneliu Codarcea, Márki Zoltán, Vermesy Péter, Földes László, Dan Culcer, Domokos Eszter, Gálfalvi Zsolt, M. Beniuc, Huszár Sándor, (olvashatatlan), Bogdán László, Éltető József, Szász János, Anemone Latzina, (olvashatatlan), Szemlér Ferenc, Domokos Géza, Balogh József, Beke György, Horváth Andor, Szilágyi Domokos, Gálfalvi György, Erdélyi Lajos, Dávid Gyula, (olvashatatlan), Nagy Imre, Bustya Endre, Szervátiusz Tibor.

Nem akármilyen névsor!

Minthogy naplót sajnos nem vezettem, jobbára csak azokat a találkozásokat tudom fölidézni az emlékezetemben, amelyek dokumentálva vannak, vagy helyszíni élményekhez kötődnek. Hogy 1972. június 25-én Kolozsváron voltunk, a kitűnő Ady Endre-kutató, Bustya Endre kézjegye bizonyítja; s azt pedig, hogy eme hónap 21-én Bukarestben (nyilván repülővel odaérkeztünk Pestről), a blokkházi lakásán meglátogatott Szilágyi Domokos dedikációja. Szisz, akivel barátságunk rá négy évre bekövetkező öngyilkosságáig töretlen volt (a koporsót vállon vivők között voltam), falnak fordulva, hosszú hallgatás után az alábbiakat írta be a válogatott verseket egybefogó Sajtóértekezlet című könyvébe: „Varga Sz. Lajinak, gyarmatügyi előadónknak: Szisz, 1972. VI. 21.” Humorral is döbbenetes!

Akit tudtunk, meglátogattunk az otthonában vagy a munkahelyén – Domokos Géza, a bukaresti Kriterion Könykiadó igazgatója az irodájában lévő hatalmas Petőfi-fénykép alatt fogadott bennünket –, s volt, aki a szállodánkba ugrott be egy kis csevejre. A Román Írószövetség Klubjában találkoztunk többek között Mihai Beniuckal (aki pár évre rá már azt mondta, nyugodtan szólítsam Mihály bácsinak), a Petőfi minden sorát lefordító Corneliu Codarceával és Szemlér Ferenccel – mindhárman ígéretükhöz híven írtak is a jubileumi számba –, Szász Jánossal és műfordító feleségével, Anemone Latzinával (névjegyének fele virágábrázolat), az
A Hét szerkesztőségében Huszár Sándorral, Földes Lászlóval és Horváth Andorral. Majtényi Erik lakása, hallotta-e valaki eme kitűnő költő nevét?, nem más volt, mint a szellem lakhelye.

Veress Dániel, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Bogdán László, Czegő Zoltán és Tömöry Péter nevét olvasva nyilván Sepsiszentgyörgyön is jártunk – később annyiszor megfordultam ott, hogy ez a korai kiruccanás kiesett az emlékezetemből –, Bözödi Györgyét, Sütő Andrásét, Gálfalvi Györgyét, a kitűnő fotográfus Erdélyi Lajosét (Lalóét) és a dicstelen Hajdu Győzőét látván bizonyos marosvásárhelyi fölbukkanásunk is.

Kolozsvár mint irodalmi és művészeti főváros ezúttal is lenyűgözött bennünket. Kós Károlyt, a szent öreget, erkölcsi példánkat még a Piac tér melletti blokklakásában látogattuk meg – az utána következő öt év életem legboldogabb szakasza volt, hiszen évente négyszer-ötször is „sok órás” baráti vendég lehettem a Rákóczi úti „Varjuvárban”. Ha a festőművész Nagy Imre műterme fölvidulás a léleknek, tetszett Zsögödön, hogyne nyűgözött volna le bennünket a Szervátiuszok, Jenő és Tibor tárlatnak is gyönyörűséges műteremlakása. Tibor megejtő Petőfi-szobrai – szabadságdalnokok.

Nem tudom meghatódás nélkül ideírni a kincses város Kós Károlyt követő írónemzedékeit, hiszen az utóbbi több mint fél évszázadban, baráti kapcsolatokkal dúsítva, rengeteg élmény fűz hozzájuk. Jordáky Lajos, Balogh Edgár, Benkő Samu, Bajor Andor, Mikó Imre, Dávid Gyula, Szigeti József, Beke György, Kántor Lajos, Láng Gusztáv. És Szilágyi Domokos Pimpimpáréjának zeneszerzőjéről, Vermesy Péterről se feledkezzünk meg! Az idő sója a múlás, alig él már valaki közülük.

Ennek az 1972-es romániai látogatásnak lett-e súlya a Kortársban? Igen, lett. Hiszen olyanok is megtisztelték lapunkat tanulmányaikkal, eszmefuttatásaikkal (Faragó József, Nagy István, Lászlóffy Aladár mint a Forrás első nemzedékének ékessége), akikkel kéziratszerző utunkon nem találkoztunk. Viszont Szemlér Ferenc, Mihai Beniuc, Corneliu Codarcea, Szász János és Szilágyi Domokos (ő, sajnos, többnyire fordításokkal) állta a szavát.

Az illyési ötágú síp úgy élt az ötven évvel ezelőtti Kortárs jubileumi számában, hogy a szomszéd népek magyar és idegen nyelvű alkotóit is magába ölelte.
Petőfi világszabadságának jegyében.•