Erre asszociálva idézem most azt a parafrázist, amelyet egy vele majdnem egykorú magyar író, újságíró, esszéista a tájjal és a hazával kapcsolatban fogalmazott meg egy 1939-es Magyar Nemzet-beli cikkében: „Érteni és érezni a tájainkat: olyan szomjúság ez, melyet alig lehet kielégíteni, halálig reménytelen és halálig izgalmas viszony egy-egy részével a hazának. Tudnunk kell mindezt és keresnünk kell mindezt – úgy érzem mostanában.” Ennek a halálig reménytelen és halálig izgalmas viszonynak a neve: szerelem. A hazai tájak iránti szerelem neve pedig: szerelmes földrajz.

Ez a címe a negyven éve elhunyt Szabó Zoltán sokak szerint legszebb könyvének. A Magyar Nemzet legendás rovatának, a Szellemi honvédelemnek (1939–1940) elindítója, akkor már országos hírű író és falukutató-szociográfus 1940-es franciaországi élményei – német megszállás, francia összeomlás, Párizsból délre menekülés – hatására határozta el e különös, kalandos könyve megírását. A Földközi-tenger partján, mikesi lelkiállapotban így meditált: „A hajótöröttek és az űrbe vetettek izgalmával kerestem egyetlen szilárd pontot, melyen megállhat a láb, melyről körültekinthet a szem. Magyarország tájaira gondoltam akkor (…).

Hajlottam arra a hitre, hogy nincs más bizonyosság, mint a tájé, a hegyeké és a folyóké.

Eszmék, jelszavak, berendezkedések, igazságosak vagy igazságtalanok… csak úgy úsznak el a változhatatlan és biztonságosan állandó táj fölött, mint folyók, síkok és hegyek fölött a felhők.” Mint könyve hatvan évvel ezelőtti második (washingtoni) kiadásának előszavában írta, a magyar hazaszemléletnek rendszerektől, politikai világnézetektől, megszállottságoktól és megszállásoktól független alapot próbált keresni.

Tiszaalpár, Alpári rét (Képek a Wikipediáról)

 

Mint az esszéműfaj legkitűnőbb terméke, a Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. kiadásában 1942-ben megjelent Szerelmes földrajz a következő évben elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia által alapított Kőrössy Flóra-jutalmat. A hivatalos indoklás szerint az író nemes vállalkozása: „megtanítani az olvasót arra, hogy magyar hazáját ne csak mint halvány, vázlatos történeti vagy közjogi fogalmat szeresse, hanem

a hazafiság legjobb iskolájába küldje el a magyar költőkhöz, akik a magyar föld mítoszát kialakították,

s akik olyan szemüveget adtak a magyar táj és vidék látásához, amelyet többé le nem tehet senki.”

Aki ma (újra) elolvassa Szabó Zoltán csodálatos könyvét, megérzi és megérti, hogy a táj nem csupán hegyek, síkok, folyók, fák együttese, hanem „haza is, magyarság is és élet is”. Amibe az itt született, felnevelkedett, meglett ember tényleg szerelmes lehet. Ám ehhez elengedhetetlen előfeltétel, hogy meglássa és megismerje – nemcsak történelmi, hanem földrajzi értelemben is. A haza földrajzi valóságáról azonban sokkal kevesebb és általánosabb a képzetünk, homályosabb és szegényebb a képünk, mint a történelméről, vélte Szabó, ezért szerinte nem fölösleges a haza földrajzi mondanivalójáról, a tájak pompás együtteséről beszélni: arról, hogy itt a föld és az ég, az éghajlat, az étel-ital mássá formálja a kedélyt, mint más tájak fiaiét.

Sokat kell utazni a haza földrajzi felfedezéséhez, megismeréséhez, amihez azonban a legtöbb embernek nincs ideje, energiája, pénze, s talán kedve sem. Ezt felismerve az egyébként bel- és külföldön is sokat utazó író, szociográfus költőinkhez fordult segítségért, hiszen sokan közülük utazásaik mennyiségében is túlszárnyalják más foglalkozású honfitársaikat. És nemcsak beutazták, hanem ki is fejezték Magyarországot.

Vajon lehet-e verssorokból összeállítani Magyarország képét? Képzeletben utazni egy olyan országon át,

amely nem valóságos, hanem költői? Szabó Zoltán válasza: talán éppen az a valóságos, ami költői. Ugyanis egy nemzet, egy ország nagysága részben azon múlik, hogy mennyi és milyen költő, író beszél róla. A nagy svájci írót, Ramuz-t idézi: „Azok az országok, melyek csupán kiterjedésük szerint léteznek, elmúlnak, és végeredményben olyanok, mintha sohase lettek volna; azok az országok, melyek kifejezik önmagukat, tovább élnek, minthogy beléptek az emberek emlékezetébe.”

A Kolon-tó, a Kiskunság legnagyobb édesvízi mocsara Izsák határában

 

Az emlékezet őrzői pedig a könyvek. Őrzői, éb(e)ren tartói és elmélyítői. A magyarnak ma két kötelessége van: résen kell lenni és emlékezni – írta nyolcvanöt éve, 1939. október 8-án a Magyar Nemzetben megjelent Vissza az irodalomhoz című cikkében. A háborúba ájult Európában szerinte az irodalomnak a beteg magyar lelket kell meggyógyítania, a nemzetközi propaganda kábításaival szemben ellenoltásokat beadnia. Ezért azt javasolta, hogy sürgősen össze kellene gyűjteni a lélekben és a gondolkodásban való magyarság arzenálját: a magyarság fennmaradásáról és hivatásáról szóló könyveket. Az ezekben elmélyedés és tanulás az útja annak, hogy ha régi nagyjaink tetteit már nem tudjuk is követni, legalább a gondolkodásukat (vagy Karácsony Sándor szép szavával: az észjárásukat) kövessük.

Valójában a szellemi honvédelem programját folytatta s fejlesztette tovább három év múlva a Szerelmes földrajzban. Könyvtára polcain végignézve Szabó Zoltán felfedezte, hogy

a magyar költők remekműveiben – Balassitól Babitsig – benne van a legnagyobb, mert legváltozatosabb, a legszebb, mert legművészibben kifejezett egész Magyarország.

„Csak olvasnom kell, és mindenhová elérkezem” –, hisz a költők miközben egyszerre néztek nyugatra és keletre, visszafelé a múltba s előre a jövőbe, egyúttal kirajzolták az ország képét is. A képi, térképi hazafogalomhoz Cs. Szabó Lászlótól vette kölcsön a különös szóösszetételt: „szerelmes földrajz”, amit így magyaráz: „A költészet szerelmes földrajzának körülbelül úgy van köze a geográfiához, ahogy a szerelemnek a biológiához.” Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz, aki pedig a hazát, az mindenekelőtt a költőkhöz.

Ahogy Szabó Zoltánt a könyvtárában megcsapta a különös irodalmi utazás delejes varázsa – melyhez nem kell útiruha, bőrönd, vasúti jegy, pénz, csak egy térkép, néhány könyv és iránytűnek egy kis szeretet –, úgy bennünket, mai olvasókat is magával ragad az általa bőségesen idézett, plasztikusan leírt, mély értelmi s érzelmi átéléssel megszólaltatott versek folyama. Mintha magunk is bejárnánk vele és saját szemünkkel látnánk meg az Alföldet a Kiskunságtól az egész Duna–Tisza közén át Bácskáig, majd a Jászságon, a hevesi rónán át a Felső-Tisza vidékéig, a Tisza vonalát követve le Szegedig, aztán a Nagykunságot, Debrecent, a bihari rónát Szalontáig, Váradig, végül a Nyírséget. A legterjedelmesebb és leglíraibb részt Petőfinek szenteli, mert hozzá kötődik az Alföld születésnapja: 1844. október 5., amikor – éppen száznyolcvan éve! –

a Honderűben megjelent Az alföld című korszakalkotó verse,

s ő fedezte fel és fejezte ki ellenállhatatlan erővel és szépséggel a nemzeti köztudat számára az ország közepét, szívét: a földet és a népet, mely rajta él.

Petőfi fejezte ki ellenállhatatlan erővel és szépséggel az ország közepét, szívét – Csira-szék, Orgoványi rétek (Fotó: Gáspár Tamás)

 

Nyolc évtized távlatából csak sajnálhatjuk, hogy a könyv Magyarország szerelmes földrajzának csupán a nyitánya lett, a szerző az Alföldön nem jutott túl, pedig nyugatról hívogatta a „legkedvesebb” Dunántúl, keletről „minden magyarok szerelmetes kertje”, Erdély, északon az „ország homloka”, a Felvidék várta, s persze a főváros is, az író szülőföldje. Minden magyar érzelmű és gondolkodású honfitársamnak jó szívvel ajánlom figyelmébe az Illyés Gyula által „Az Ajtónyitónak” nevezett Szabó Zoltán remekművét, amelyből valóban megtanulhatunk vágyakozni arra, ami a miénk. S amelynek ha alcímet adhatnék, ezt írnám: Érzelmes bevezetés a hazafias költészetbe és a költői hazába.