A XX. század írói, költői, novellistái, akiket az európai irodalmi élet legjobbjai között tartunk számon, rendszeresen formálták a francia közéletet is. Közülük talán a legérdekesebb, a Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir kettős érdemel különös figyelmet. Róluk már életükben nagyon sokat írtak, szinte legendás alakjai voltak a francia kultúrának. Számos legenda is övezte őket személyük, irodalmi munkásságuk és közéleti tevékenységük okán.

Ritka az olyan könyv, amely mögé néz legendájuknak.

Ehhez a feladathoz nagy merészséggel fogott hozzá Magyar Miklós, amikor életük és munkásságuk történetét igazi hitellel gombolyította fel. Már könyve címe is ezt sugallja: A Sartre–Beauvoir-mítosz színe és fonákja. Azt mutatja be lenyűgöző könyvében, hogyan fonódik össze műveikben hétköznapi életük története, filozófiájuk és műveik tartalma, mondanivalója.

Mindketten a Sorbonne-ra jártak, filozófiából kitűnő eredményeket értek el, mégis mindketten az írói pályát akarták választani. Együtt készültek a vizsgáikra és „a szép és csinos lány beleszeretett a kicsi, csúnya, ám felettébb okos Sartre-ba. Beauvoir huszonegy, Sartre huszonhárom éves volt. Megkötötték az életre szóló paktumot, miszerint a köztük lévő ’szükséges’ szerelem mellett megismerhetik az ’esetleges’ szerelmeket is.” Életük ebben a különös, szokatlan szövetségben telt, filozófiával foglalkoztak, regényeket, tanulmányokat írtak, s közben ismerőseiket, barátnőiket adták át egymásnak.

Könyve első részében Magyar Miklós részletesen leírja az olykor émelyítő, megdöbbentő eseteket, bemutatva tíz nőt és három férfit:

csak a legfontosabb kiszolgáltatott hölgyekről és Beauvoir férfi „barátairól” harminc oldal szól.

Szerelmi életük enyhén szólva „liberális” volt, minden előfordult benne, s az egész meglehetősen kiábrándító az olvasó számára, még ha tudott is kettejük nyitott kapcsolatáról.

Vajon miért voltak érdekesek számukra ezek a személyes „élmények”? A könyv szerzője felismerte és kimutatta egyik-másik könyvük, regényük, filozófiai írásuk típusaiban azokat a személyiségjegyeket, amelyeket magánéletük szereplőinél már korábban leírt. Ezeknek a magánéleti eseményeknek ismeretében – ez Sartre és Beauvoir életművének megértéséhez fontos elem – másként lehet olvasni, illetve újraolvasni a regényeket, színdarabokat vagy a nőiség lényegéről írt tanulmányokat, könyveket. Magyar Miklós könyvének ez vitathatatlan érdeme. Rávilágít arra, hogy a művek csak személyiségük komplexitásából érthetők meg igazán.

Egyébként pedig

Sartre és Beauvoir egyes műveit filológiailag és filozófiailag pontosan elemzi a könyv szerzője.

Különös hangsúlyt kapnak azok a regények, amelyek a francia egzisztencializmus alapmotívumait regényes formában mutatják be, mint például Az undor vagy A második nem. Ehhez természetesen hozzájárult a terjedelmes A lét és a semmi című Sartre-könyv. Azért is, mert Párizsban, a Café de Flore-ban, ahol Sartre egész nap egy-két kávé mellett ült és írt, sokszor jelen volt Beauvoir is, akivel Sartre meg tudta beszélni minden gondolatát. Magyar Miklós könyve címlapjára éppen őket, a kávéházi asztal mellett beszélgető filozófus párt választotta. S valóban, ez a párizsi kávéház vált a francia egzisztencialista filozófusok, írók Mekkájává, ahová mindenki benézett, vagy ahol mások is hosszabb időt töltöttek, mint például a Tajtékos napok szerzője, Boris Vian.

Az irodalomtörténész Magyar Miklós a XX. századi francia szellemi élet kitűnő ismerője,

a francia egzisztencialista regény szakavatott tudósa, a párizsi Sorbonne egyetemi vendégprofesszora ebben a könyvében a francia irodalmi életet illető feltűnő tájékozottságáról tesz tanúbizonyságot. Érdeklődése középpontjában Sartre állt, aki Beauvoirral együtt azt a célt tűzte ki a maguk számára, „hogy irodalmi formában fejezzenek ki metafizikai igazságokat és érzelmeket”. Az egzisztencialista létezés alapérzése pedig az abszurditás, a feleslegesség léte, a tökéletes egyedüllét a világban, a mindentől és mindenkitől való elidegenedés. Sartre Az undor című regényének főhőse, Roquentin eljut oda, hogy saját magát is kívülről látja és undorodik magától. Csak a női szereplő, Anny lendíti ki rövid időre ebből az állapotból. Ennek a szereplőnek a modellje pedig egyik fiatalkori színésznő ismerőse volt, akit Sartre még egyetemista korából ismert.

Hasonló szellemiségben írt Simone de Beauvoir is.

Viszonylag korai önéletrajzi regényében, Az elválaszthatatlanokban feminista filozófiai gondolatvilága már érettnek mutatkozik. Csak későn, 2020-ban megjelent, de 1954-ben írt művét a kritika általában „leszbikus regénynek” tartotta. Életében ezt a könyvet nem adta ki. Amerikában tett látogatása során (ahol megismerkedett az író Nelson Algrennel, akibe beleszeretett) figyelte meg a női sorsokat és hasonlította össze az európaival. 1949-ben jelentette meg A második nem című fontos könyvét. Szerinte „az emberiség hímnemű, a férfi a nőt nem mint olyat, hanem önmagához viszonyítva határozza meg, nem tartja autonóm lénynek”.

Élete végéig tagadta vonzódását a nőkhöz,

soha nem ismerte be, hogy leszbikus lenne. Szerinte a leszbikusság „egy adott szituációban szabadon választott magatartás”. Itt érezhető a Sartre-féle egzisztencializmus hatása, a könyvet – ahogyan Magyar Miklós írja – Beauvoir éppen Sartre lakásán írta. Bemutatta a nők helyzetét, de nem beszélt a női emancipációért folytatott feminista harcról, amit sok kritikusa a szemére is vetett. A könyvet akkor mégis erős támadások érték, de a feministák nagyrészt szívesen olvassák, talán még ma is.

Magyar Miklós könyvében

eloszlik az a tévhit is, hogy Sartre a második világháború alatt ellenálló lett volna,

de az is, hogy kollaboráltak volna. Beauvoir két férfiért aggódott: saját fiatal szeretőéért, és attól is félt, hogy a tartalékos Sartre-ot besorozzák katonának. Sartre azért aggódott, mert nem kapott levelet akkori fiatal szerelmétől. A háborút mindketten csak túl akarták élni – állítja Magyar Miklós. Sartre rövid életű ellenállási szervezkedéssel próbálkozott, Beauvoir időnként írt a német megszállók lapjába, és olykor szerepelt a rádiójukban is irodalmi jegyzetekkel. Sartre viszont éppen ekkor kezdte el írni drámáit, mint például A legyek vagy a Zárt tárgyalás címűt és sok más darabot. Ezekben a szabadság, a választás és a felelősség kérdését tárgyalja, végzetes szituációkban. Ezek a drámái A lét és a semmi című vaskos filozófiai művéhez kapcsolódnak, amelyben azt fogalmazta meg, hogy az ember tetteit semmi sem határozza meg, abszolút szabad, ezért pedig az ember maga felelős minden tettéért.

Sartre a második világháború után megpróbálkozott az egzisztencializmus és a marxizmus összebékítésével

(ennek eredményeként közölte A dialektikus ész kritikája című művét), de használta a pszichoanalízis módszereit is, amikor kiadta Jean Genet-ről és Gustave Flaubert-ről írt könyveit. Az 1960-as években egyre aktívabban vett részt a francia közéletben. A 68-as diáklázadásokban tevőleges részt vállalt, szimpatizált a maoista eszmékkel, de bírálta a kommunistákat. Sokan ellenezték fellépését a hatalom ellen, voltak, akik letartóztatását követelték. Charles de Gaulle erre azt válaszolta: „Nem börtönözzük be Voltaire-t!”

Az egészségileg legyengült Sartre hamarosan, 1980-ban elhunyt.

Hetvenezer francia polgár kísérte a montparnasse-i temetőig.

Simone de Beauvoir túlélte és könyveiben felidézte közös (többszörösen közös) életük epizódjait. Például azt, hogy 1977-ben két hetet töltött egyik „esetleges” szerelmével Velencében, de Evelyne és Lena is mellette volt, együtt ebédeltek az íróval és Beauvoirral. Majd részletesen, sokszor a jó érzést túllépve mutatta be Sartre utolsó éveit. Az 1960-as évek elején írt, A kor hatalma és A körülmények hatalma című könyvében pedig Beauvoir kettejük eszmei kapcsolatáról vall, tudományos igénnyel. Hat évvel Sartre halála után követte őt, de nem párja szemüvegével, hanem amerikai barátjától kapott ezüstgyűrűjével temették Sartre mellé. Két élet – görbe tükörben. 

Nyitókép forrása: Wikimedia Commons