Csődület
Azt mondta, ott feküdt
az a férfi mereven, mozdulatlanul.
A kapu melletti falnak esett,
talán infarktus – vagy valami más.
A sarkon meg befordult az az autó,
ami a lomtalanításból vitte volna el
a ház körül hegyekben álló
szemetet, minden szétszórt kacatot.
Igen, én is láttam, még délelőtt,
mondtam, de ő azért csak fölsorolta
a tárgyakat (már amennyit tudott),
lámpákat, kannákat és vödröket,
két sezlont, Orion tv-t, gitárt.
Három napja áztak már az esőben,
ami nyolcvan órája el sem állt.
Valószínűleg nemrég eshetett el,
a hátrébb pakolók észre se vették
a tetemet, mert azzá alakult
néhány pillanat alatt – mondta.
Egyszerű testté változott,
amit a környezet magába szív,
és többé már nem enged el.
Tíz perc sem telt el, máris körbevették.
A látvány minden lakót izgatott.
Akkor került elő két matrac is.
A kerti slag, mert télen szétfagyott.
Mintha egy tárgy lett volna mind közül,
mit szétszerelnek és elhordanak.
Valaki mentőt hívott. A szirénazajra
mindenki csöndben elhaladt.
Másnap csak pakolás és neszezés
a ház előtti betonszürke részen.
Nem tudták pontosan, hogy hol feküdt.
A helyét nem jelölte vér sem.
Szabad
Egyszer csak úgy döntött, vége.
Elég volt, föltornyoz mindent,
mostanában úgysem szokás már semmit
építeni. A nehéz, porfogó tárgyakkal kezdte,
akkurátusan. Minden, ami fém, biztos pont.
A rozsda akkor is mar, ha cipel,
kredenc, komód, kanapé egymáson,
mindez jó lesz alapnak, ha ügyel.
Az unalmas, szürke utca közepén
valami növekedésnek indult.
Bent a falakra az elmúlt években folt került,
bárki árnyéknak nézné, ha belépne,
közben csak por, ujjnyom, dühödt veszekedések,
sóhajtások eltékozolt anyaga, lepedéke
borít be mindent.
A képek mögött újabb keret. Fekete csíkkal lezárt táj.
A kordon alól fölszabadult fal végre üres,
és a fény is máshogy vetül, egyértelműbb, lágy.
Amíg bent tágul, kint csomósodik a tér.
Az arányok maguktól rendeződnek,
szög és sarokív szerint zár egymáshoz két oldal,
és finom szemcsés, ujjnyi vastag porral terül be
az utca néhány négyzetméternyi része.
Nő, mint a lián, emelkedik, akár a víz.
Ránő a falra, és árnyéka egyértelmű válasz
a rohamosan növekvő utcazajra.
Az alap után jöhetnek a díszek.
Az összes csetresz, kép, párna,
a fürdőszoba kellékei csorognak lefelé,
egy plüssmackó kapaszkodik a karján –
szatyrok, mint karácsonyfán a díszek,
világítanak egyre mohóbban és tarkán.
Végül egy inget dob valaki rá,
hátha kedve támad élni,
ám egyre ingatagabb, ahogy rájár a nép,
és a tekintetek csak nehezítik. Kész.
Ott állnak, nézik. Az egyik férfi rágyújt.
Hanyagul elhajítja a csikket.
De még mielőtt belobbanna, mozdul,
hogy időben levessen magáról mindent.
Rothko naplójából
Indulj el, nehogy megfojtsák álmaid
az elégedetlenek, haszonleső hazugok.
Még van időd rá, hogy emlékezz és szeress.
Hogy megtaláld, amit valaki számodra
önként elhagyott. Telhetetlen vágyad,
amit meg nem tagadhatsz, mérték legyen ott,
és jó alap, hogy kitűnj az ismétlődésből.
Hogy ne csak lássanak, de meghallhassanak.
Önérzet ne nehezítsen, mint rád hordott göröngy.
Figyelj, ha bármi fontos, és ha kell, legyél süket.
Ne félj, ha az éjszaka csillagai
késként forgatják benned fényüket.
Indulj, amíg nem késő. Amíg a vonat nem kiáltoz.
Hogy hű lehess a benned felejtett magányhoz.
Figyeld a reggelt, mert hajnalban kelsz
majd útra, egyedül. Szeresd a veszteségeket.
Ahogy esténként lassan a horizont alá merül
a nap, hogy megérthesd a holdat is,
nélküle nem élnének évszakok.
A lángoló erdőt, kemény talajt.
Ahogy egy tócsa fénye tükörré fagyott.
Szeresd az arcot, ha árnyékként rád vetül,
a madarat az ágon, mert mindjárt énekel.
És a nevet, mondogasd, amit úgy szeretsz,
méghozzá örökké, kérlelhetetlenül.
Indulj a félhomályba, ahol halottaid várnak,
és érkezz meg nyíltan, ezernyi szempár villanása közt.
Nietzsche vázlata egy levélhez
Nagy voltam szónoklataimban.
Nem volt csatorna, miben bent ragadt
volna a legkönnyebb emberi nedv,
mely egyúttal a legfájdalmasabb is.
Ezzel teltek be napjaim.
A hangokra sokáig nem figyeltem.
A játék fontossága némi frázis volt csupán.
A kéz csak eszközként előttem évekig –
biztos alap támaszkodáshoz.
Végül nem is a nyelv hozta meg a sikert,
inkább egy mozdulat egyszerűsége.
Közöny nem kergethetett el
egyetlenegy tekintetet sem.
Szomorúság nem létezett, csak ráhagyatkozás
arcaimra. A szemek mereven, a rögzítés kín.
A döbbenet lesz gyilkosa a zajnak,
néha hallhatod te is, ha figyelsz.
Azt sem lehetne mondani,
hazudtam – legfeljebb, hogy hallgatásom
jókor érkezett. Sokan nem tudják,
töprengésük mérgezett nyíl, hegyes,
akár a tekintet, ami kikényszeríti.
Máshogy nem is, negédes álom volt,
amelyre vágytak, de pusztításom
elűzött minden manírt,
ami a kétkedésnek alapja lehet.
Brutális színházat emeltem.
Véres kezet mutattam föl –
holott csak elbeszéltem
mindannyiunkra érvényes történeted.
