mennyi idő amíg kimosódik
a tóból a hirtelen szívhalál
érzi-e éjjel sekély álomból
riadva csatakot törülve testéről
a mélység hívogató hidegét
a srácok futnak rohannak megint át a töltésen le a rámpán a porzó utakon izzadó testtel kapkodó lélegzettel nincsenek szokva nincsenek otthon nincs velük felnőtt a nap delelőre hág hívja őket a víz
a földet elnyeli a tenger, a táncolókat felissza a domb. a flaskákból, üvegekből kortyoló játékosokat az adatbankok kartotékjai, a szövetség szekrényeinek sárguló dossziéi, a bér- és fizetési jegyzékek, a kórházi kartotékok, a névjegyek, a lakcímkártyák.
földerengenek. tótágast állított árvíz utáni házak rázkódnak, pörögnek sarkukon, éleikre pattannak, leverik a manzárdtetőt egy-egy fordulattal, belehúzzák a földbe a tető bütykeit, esztelen játék a homokozóban. vizek napfényben, köréjük rajzó házak, a fele sem, igaz az egész.
a kutyaólak belsejében remegő plüssök, csúszó ágynemű, étkészlet rázkódik, tányér csörömpöl, a stelázsiról felrebbennek a legyek, fejtől-lábtól esnek, a katonai palánk helyére rakott kerítéselemek sem fogják föl a vasárnap öblös férfi- és süvöltő asszonyi hangjait, takarjon be téged földdel a sírásó, ma te vagy feketében, holnap anyád, spori, há megöli, szóljál neki, kapiten, mert széjjelvágom, mititítí, te tetü, mititísz, te tetü, te rohadt rüszü.
szurkoljon a kurta, hátukban felsöpörhető kultuszmorzsák obsitosnak tűnő partvissal, a sándor tudta a svarcot, a többi csak a kocsma miatt érdekes, bár az első sor fejükbe férkőzött erősen, a faluvég valamikor, mi tagadás, tényleg itt vala.
ászokos üvegeket, poharakat markolnak az ünneplőbe öltözött, korlátnak támaszkodó papák, s bár tudják, amit tudnak, maguk elé néznek, meg át a síkmetszett poháron, tömzsi, barna üvegen, nézik erősen fiukat, a rokonokat, és befelé mosolyognak egy malátás-rizlingeset, ha haragosuk unokája fájdalmas arccal fetreng a földön.
kiméri, erzsi a fröccsöt, bíró a kilencet, spíler a röppályát, a falban állók meredten nézik a labdát, gusztálják a lövőt. gólvonal, sorfal, mögéje belépő kapus, beszorítja, csak semmi páncélmellény. szájában fordul a rágó, hiába tiltják, ő így nyugodt. kézből. komoly hallgatás.
juniorok rajzanak át a töltésen
van aki már felfelé zihál
teli talppal csattog lefelé
a műanyag stoplik tré foglalatai
átbökik a zokni és sportszár gyenge textiljét
csukában a töltésen hogyan máshogyan
vízzel vérrel telő hólyagok az izzadó lábmederben
a csatornában vörös szárnyú keszegek aranykárászokkal
és mozdulatlan leskelnek az apró bugylibicskák
vízközt csellengnek a közönséges és a díszsügerek
csattognak akár gúnarak elhagyva a folyót
szürke vörös sárga elemi szárnyfelhajtó erő
egy falka kisdiák a vakáció bogáncsaiban
a csalántól és fűtől pozsgás zöld levelektől
kísért évszakában a vakondok ürgék pockok
grafitszürkévé száradó göröngyös kalderáin
hajnali tehénlepényen éjszakai rókacsapán át
már megint egy gatyában félmeztelen vagytok
mint az állatok így nem fogtok enni itt nekem
tavasztól őszig a zsibongóban mindig
rájuk pirítanak közvetlenül
a kispajtások a mai ebéd után
de legkésőbb a levesnél felnyílik szemük
kipattan szájukból a nevelés eszenciája
azonnal vegyetek fel valamit trigót legalább
nem a futballpályán vagyunk
hát akkor hol kérdezett vissza
bár csak egyszer a nagypofájú kalmár
aztán megmutatták neki
hol lakik a magyarok istene
és könnyei megtrágyázták
a darahaluska leves fehér foncsorait
ám most a nyárban nincs erőszak
csak hatalmas hőmérsékletek
meztelen karjuk hozza a homokbánya sárgáit
fehér mellkasukban robog a szív világító
serdületlen felsőtestük tárják a napnak
futni kell sétálni tilos hogy miért déltájt
ember nem mondja meg azt a tavat
ott körbe kétszer és vissza a rámpáig
srácok síkon kocogás a feljárókon
felfele közepes sprint
akkortájt rendszerint erre futotta
kocogásból séta sprintből bazári matiné
elrúgott labdák éretlen földre hullt
csonthéjas félárva potyadékok
[egy másik időben
a kapufa és a hálótartó vasakra
bogozva a necc árnyékcsomói
úsznak a por omlik felszáll
repedéseibe dermed a fazonra nyírt
gyepre hulló vízpermet mögött
két kiskatona igazítja barnára sült
kezekkel a mundér helyére felrántott
kék glottok nyűtt fehér pertlijét
bőrükre luftot támolyog a júliusi meleg
eleredő csíkokat eszik fejükre a veríték
arcuk frissborostás
halántékuk feszül
egyetlen pulzáló gömb
tolják a síkfűnyírót
a tengópálya betonján
két kilométerrel odébb]
a víz ágakat rajzol a földre. a nap árnyékot toboroz. futnak.
át a régi erdő galériáján. a lovas kocsik, motorok, terepjárók,
lábak gyúrta kettes nyomvonalon.
a müszi faterja hozta fel,
hatalmas ember, tudod,
csak neki volt elég tüdeje,
meséli tátott szájjal kisács,
a müszi faterja mészáros volt,
félig a múlt, félig a rendszerváltás
gyúrta-formálta elő, szerintem
lement érte, körülnézett, érted,
kinyitotta a szemét abban a terebélyesedő sötétben kereste a testét kezét széttette ahogy az aljára ért vagy úszott a fenékhez tapadva amíg bele nem akadt akkor megfogta rámarkolt mutatja ufosicska hatalmas ember felhozta a halott gyereket lélegeztetni se próbálta neki már órákkal utána szóltak azt meg úgy nem lehet csak felhozta kivitte a partra leült és nézett maga elé nem szólt nem látott semmit
saját nagyobbik fiát se aki
éjjel a tavon horgászva
maradt magára
asztmarohamával
tíz évvel később
arccal esett a vízbe
karikáiban reggel is
világítottak a patronok
(ahogy a tiéd is, ha jössz az
éjjelből és magaddal hozod)
a nap felkelt az anya felkelt a gyerek ágya üres
hason feküdt a parton a szélénél nem volt
nagy a víz ahhoz épp elég hogy belevesszen
nézi a sírkövet a nagybácsai temetőben
öreganyjához öregapjához
menet mindenszentekkor
leméri, kavics a fröccsét felveri, kilenc-tíz méter lehet, a röppályát saccolni felesleges, dobál a vízbe, mélyre bucskáznak, a szemnek láthatatlan, a körülötte állók meredten nézik a lányt, tizenhárom méter mélyre merül, elviselhetetlen idő, amíg felszínre bukik, nem gusztálják ziháló mellkasát, eléúsznak, húzzák a vízből kifelé, a legmélyebb helyen, függőlegesen merült, félik a múltat, védik a jövőt. szétmálló arcvonal, a csodálat körei, belépni bárki, látni és hinni a baljós számot, kiszorítja szája sarkából, tizenhárom méter mély, számoltam. bűvölet. álmélkodó szájszélben ragadt, parázsló szofik, alvó helikonok, lustán füstölgő szimfóniák. tiltják, ő így nyugodt. lement, visszajött. ásni mások szerencséjét. nincs kuruckodás hazafelé, súlyos, komoly hallgatás.
ászokos üvegeket, poharakat markolnak később, mintha felnőtt lenne az összes. taknyos gyerekek, az ünneplőbe felöltözött osztályok névtelenjei, hátuk mögött támaszkodó apák, dauerolt frizurás anyák az évzárókon. kiosztják, eltesszük, megmutatjuk, aláírják, előbb-utóbb minden kiderül. lehet battyogni a nyárba, fürdés stikában, óvatlanul. a szülők tudják, amit tudnak. megkötött fegyverszünetek. maguk elé néznek, vagy sercintenek, ha begurul a kerékpár. elnéző tiltás. át a kopár betoncsíkokon, a földutakon a nap égette barna nyergeken, vallatják saját koruk, a srácokat, a lányokat, és mosolyognak egy embereset, ha haragszik egyikre a másik, a taszítás vonzalom és viszont, fájdalmas arccal fetrengenek a földön. néha jó.
szurkoljon a kurta, a nyugdíjasok asztalán verik a blattot. örök idő, négy évszakkal letudva, felsöpörhető morzsák, zsírfoltok a deszkán. hagymacafatok. obsitnak tűnő partvissal jő az erzsi, felsöpör. a sándor tudta a mértéket, a többinek egészségére, mehetnek. csak a kocsma matt falai, az érdes esti fényekkel, az erzsi a sándorral és viszont. bár az utolsó sor fejükbe fér, gőzöl erősen, a falu vége, amikor, mi tagadás, e csudának néma szemtanúja volt. választottak csillagot.
a kutyaólak belsejében barna szempár, sünjét meghajszolta, pihen. úszó, egynemű készlet rázkódik az égen. tányércsörömpölés, mosogatás. a telázsin ott a maradék, egyél. felrobban a légyarmada, citromos kemikália hoz rájuk gyors pusztulást. esnek, a repülés toxikus végjátékában. szombat este tíz, fel a vasárnap öblös férfi- és süvöltő asszonyi hangjaira, takarja be vízzel a földet a kanna halk surrogása, te vagy, feketében, holnap anyád ebédre vár. ezt itt széjjelvágom, mit ígér, szálas vagy omló húst, köré rakva a köret, a szósz. amit hozzá hersegtet fogad, kerted adta, kovászolt uborka, leve hűti a gyomor elemelkedő savát.
elderengenek. a sarkukról helyükre állított házak remegnek, döcögnek, eresztékeikbe pattannak, szemükbe húzzák a manzárdtetőt, a földbe fogódzik az erős betonalap, vasúti sínszálak az áthidalóban, a tető bütykein csak cserép, végjáték bontakozóban. vizek napfényben, köréjük rajzó házak, a fele se megy innen sehova, itt a masszív egész.
a földet elnyeli a tenger, a táncolókat felissza a domb. a flaskákból, üvegekből kortyolókat, a kertben pöfögőket árnyékba szorítja a meleg, maradék vizet loccsantanak a járdára, a fűre, a szobákban a szellőző szekrények kilazult ajtói, felélt bérek, felhőbe mentett fizetési jegyzékek, mindegy, csak kórházba ne, változó nevek, lejárt lakcímkártyák.
a víz hívja őket, lenullázott stopperek, a többi felnőtt, nincs velük, aki nem lehet, otthon nincs, szokva nincs, felhevült testtel, akadó lélegzettel, utakon a porhóban, a zöld-fehér rámpán le, a tó üres, dermedő, hideg, a töltés tetejéről látni őket, rohannak megint, fagypont körül a műfüvön, dresszeik messze világítanak, fejük gőzöl, futnak a srácok.
