Beleszórom a cukrot és belemorzsolom a kis darab élesztőt és egy gyors mozdulattal lefedem és félrerakom. A telefonon lejjebb görgetem az instrukciókat, na, megint úszni fog a konyha. Egy tálba lisztet szórok, megsózom, közben óvatosan az órára pillantok, még tíz perc. Beni a konyha ajtaja előtt trappol el: összevissza-mintás fecskéjében, két hatalmas békatalppal, fején búvárszemüveg, szájában pedig a pipát rágja folyton. Ilyenkor alig lehet meghallani mit mond, persze ezt így is megértem.

– Mikor jön haza apa? – motyogja ismétlődve.
Bár nagyon lassan húzza magát, az ajtón így is gyorsan átér. Mikor jön haza? A karantén első hónapjában lépett le, fogalmam sincs, lesz-e valaha itthon. Próbálom őket úgy kezelni, mint értelmes, felnőtt vagy legalábbis egyszer megérő lényeket. Nem akarok hazudni, de az igazságot úgy sem fogják még érteni egy darabig: apa az egyik kolleganőjénél alszik, igen, ő is karanténban van. Csak máshol. Nem tudom, mikor jön haza.
– Lányok, el ne felejtsétek a vizet! – Ordítok a szoba felé.
– Igen anya! – válaszolják szinte egyszerre.


A bal kézfejükön levő anyajegyeken kívül teljesen megegyeznek, abban van pár centi eltérés, Isten tudja, miért. A medencét már egy ideje le se engedem, jobb így felfújva felrakni a szekrény tetejére, heti egyszer elég utánafújni egy kicsit. A karúszókat is így tartjuk, egyedül az óriás flamingót kellett kitiltanom, azért az 55 négyzetméternek is vannak határai, nyár ide vagy oda. Az ikrek kuncogva húznak el az ajtó előtt a fürdőszobába, és ahogy a nagy felmosó vödröt viszik, az folyton kilocsog. El ne csússzon rajta senki! Közben a tálba elkezdem a liszthez az élesztős tejet csorgatni. Még várhattam volna egy kicsit vele. Annyi folyadékot kell hozzá rakni, hogy eléggé lágy legyen a tészta állaga, nehéz eltalálni. A masszát finoman leszedem a kezemről és a tenyeremet az anyag tetejéhez érintem. Nem ragad hozzá, ez jó jel, így jó lesz. Egyre nehezebb ezeket a strandolásokat megszervezni, szerencsére a lángost most csinálom először. Ha minden jól megy, mire végzünk a napozással el is kezdhetem kisütni.
– Mennyi kell még? – kiáltok hátra.
Bár a választ pontosan tudtam, kilenc vödör és eléri a szintjelzőt. Remélem a csavarót kivették belőle. Hangomra hallom, hogy a léptek megszaporodnak, a lányok sietve szaladnak el a konyha előtt újra. A tésztát félrerakom a kelesztő tálba, körülbelül egy óra és a duplájára dagad. Kezdhetem olajos kézzel széthúzkodni, majd a zsíros gőzben állhatok, amíg ropogós nem lesz. Félretolom a konyhapultról az edényeket, a takarítással nem bajlódom, alig vannak percek hátra. Bemegyek a nappaliba, ahol már minden készen áll. A szoba közepén ott van egy kék felfújható gyermekmedence, pancsoló, ha úgy tetszik. Mellé állítva a felmosó vödör, a kilocsogott víz nyomait pedig végig lehet követni a fürdőszobáig. Beni már bent ül, alig ér a combja közepéig a víz, de látom rajta, hogy boldog: az úszószemüveget lenyomja a víz alá, míg a szélein el nem kezd beleömleni a víz. Magasba emeli, mint valami daru és szép lassan visszacsorgatja. Ahogy a vízen megcsillan a lámpa fénye, eszembe jut a függöny. Leoltom a világítást és az ablakhoz lépek, és hátra fordulok.
– Készen álltok? – kérdezem, és próbálok katonás szigorral végignézni rajtuk.
A lányok felpattannak a törölközőikről, az egyik gondosan kikészített naptej felborul. Beni is kiugrik a medencéből, a víz végigcsurog a parkettán, de ez egyáltalán nem zavar. Sorban állnak, a lányok felteszik a napszemüveget. Ránézek a karórámra. Most. A nap előbukkan a szemben újonnan épült társasház mögül, és vékony sávja dagadni kezd. Mióta beépítették a Kartács utcán azt a foghíjtelket, ennyi jut ide, ma pontosan 16:32-től 17:00-ig. Minden nappal pár másodperccel később és egyre kevesebb ideig, ahogy haladunk az ősz fele. De ki ér rá panaszkodni, strandidő van.