– Meeegy! – kiabálta Marika a kazánszekrényből. A mosogató csapjából zubogni kezdett a víz, tompa koppanás hallatszott, Béla káromkodott. – Éppen mondani akartam, hogy vigyázz a fejedre – nevetett Marika.
– Nem vicces, bazmeg – mondta Béla fajdalomtól eltorzult arccal, miközben a feje búbját tapogatta. – Vérzik is – mutatta a kezét. Görbe, bütykös ujja hegyén néhány csepp vér gyöngyözött.
– Gyere, bekötöm, te haza hőse – mondta Marika, és merev bal lába körül a jobbal széles félköröket írva a levegőben, elindult a nappali felé. Léptei alatt kotyogott a meglazult parketta. Béla követte a szobába és leült a rovarirtó szagú kanapéra. A helyiség pont olyan kicsi volt, hogy Béla észrevette, hogy a tévé mögött, egy marmonkannányi sávban leomlott a vakolat.
– Lenne itt még mit csinálni – mondta Béla. Marika feltette a szemüvegét és leült a férfi mellé a kanapéra, hintőporral és ragtapasszal a kezében.
– Tessék egy kicsit gyakrabban jönni, és akkor lehet barkácsolni – évődött Marika, miközben Béla kopasz fején a sebet kereste. – Lesz utána likőr, és ha rendesen dolgozol, még a Háborgó szíveket is megnézheted velem.
Marika a sebre hintett egy csipetnyi fehér port, Béla felszisszent. De gyorsan elhallgatott, mert megérezte a karján az asszony pongyolája alatt a melle hegyét. Az emlője már megereszkedett, de különös módon a hegye nem fonnyadt meg. Valamikor micsoda csöcse volt, gondolta Béla, de hát akkor még mindketten házasok voltak. Azért néhány likőr, meg egy kis Háborgó szívek után még most is…
– Adhatok egy kis likőrt, te ezermester? – mosolygott Marika. A szeme huncutul csillogott.
– Köszönöm, de… de előbb mérjél le – mondta zavartan Béla.
– Aztán midet akarod, hogy lemérjem, te pernahajder? – nevetett Marika. Az arcáról hirtelen eltűntek a ráncok a pajzán gondolatoktól.
– Ez nem vicc – mondta komoly arccal Béla. – Szeretnék venni magamnak egy öltönyt, hogy elegáns legyek a saját temetésemen.
– Hogy te mekkora bolond vagy – mondta Marika és a tévé melletti varróasztalkához sántikált. Rövid keresgélés után előhúzta az asztal fiókjából a mérőszalagot, és intett Bélának, hogy álljon fel.
– Írjuk fel – mondta a férfi – mert el fogom felejteni.
Marika fejével a dohányzóasztal felé intett. Béla megfogta az asztalon heverő cetlit és a tollat, és figyelő tekintettel várta, hogy az asszony diktálja neki a mérési eredményeket. Amikor végeztek, felsóhajtott és kopott farmerja zsebébe csúsztatta a cetlit.
– Ha már öltönyt veszel, az én temetésemre is felvehetnéd – mondta Marika, miközben visszatette a mérőszalagot a varróasztalka fiókjába. Béla hasát megcsavarta a balsejtelem. Kérdőn nézett az asszonyra. Marika nem nézett vissza rá. Kiment az előszobába és a kis faliszekrényből kiemelt egy kulcscsomót. Levett róla egy kulcsot és a férfinak nyújtotta. – Ha egyszer nem nyitnék ajtót.
Bélának késő estig ez a mondat járt a fejében. Korábban mesélt neki az asszony valami agyi érbetegségről, aminek a nevét a férfi nem tudta megjegyezni. Bekapcsolta a laptopját és rákeresett a google-on. Aneurizma, ez lesz az. Éren levő kiboltosulás, amely az érfal gyengesége miatt alakul ki. Az aorta aneurizmájának megrepedése életveszélyes állapotot okozhat. Általában a stádiumtól függően, két centiméter fölött műtik. Béla elhatározta, hogy legközelebb megkérdezi Marikát, hogy mekkora az aneurizmája. Remélte, hogy az asszony a közelmúltban volt kivizsgáláson, és ez esetben tisztában van a betegsége stádiumával.
Béla megpróbálta elterelni a gondolatait, ezért belépett a fordítóprogramba, aztán az e-mail fiókjába. A svájci cég elküldte a kérdőívet és a számlát az előlegről. Szerencsére Kati, Béla lánya, aki egy amszterdami klinikán dolgozott, mint gyermek ortopéd szakorvos, állta az összeget. Béla azt mondta, lakásfelújításra kell. Úgysem látogatják, nem ellenőrzik. Kati meg szépen keres; a lúdtalpas amszterdami gyerekek apukáinak vastag a bukszája.
Mire kitöltötte a három oldalas kérdőívet, Béla egészen elfáradt. Családi állapot, foglalkozás, anyja neve. Jelenleg áll-e, vagy állt-e valaha pszichiátriai kezelés alatt. Milyen gyógyszereket szed. Beírta a cetliről a méreteit, zenének a Beatlestől a Let it be-t választotta. Végülis szinte mindegy, hogy a tíz másodperc alatt, amíg rázárul a Kegyes halál nevű koporsó, és az oxigén elvonástól örök álomba szenderül, milyen zene szól. Alighanem akkor nem azzal lesz elfoglalva. Dúdolgatni biztos nem fogja. Kicsit furcsállta, hogy a kérdőív a szexuális szokásaira is kitért, de válaszolt ezekre is, a svájci pontosság, ugye. Végül megadta a banki folyószámlája adatait, ahová Kati a pénzt utalta, a belépési kódot, jelszót és persze a számlaszámot, hogy a svájci cég hozzáférhessen a pénzhez, miután ő elhalálozott. Aztán átvonszolta magát a hálószobába, ruhástól az ágyra dőlt és azonnal elaludt. Még a zokniját sem vette le.
Álmában Marikával szeretkeztek egy gyönyörű, napfényes, homokos tengerparton. Az összes pózt kipróbálták, amit Béla előző nap egy pornófilmben látott. Kanál, polip, inkvizítor. Marika pont úgy nézett ki, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a mellei még nem ereszkedtek meg. A testük lágyan hullámzott, mint háttérben az azúrkék tenger. Sikolyuk a vakító ég felé tört és sirályok vijjogásába vegyült.
Másnap Béla elment a Westendbe, öltönyt vásárolni.
– Temetésre lesz – mondta az eladónak.
– Méret? – kérdezte a nyegle kamaszlány. Béla előhúzta a gyűrött cetlit a zsebéből és a lánynak nyújtotta.
– Elképzelés? – rágózott tovább a lány.
– Az nincs – mondta Béla. A lány szájában megállt a rágó, szemét kimeresztette, ezért Béla hozzátette: – Mindegy, csak sötét legyen.
A lány kelletlenül lekászálódott a pultról, és elindult az öltönyök felé. Kerek feneke a szűk farmerban beszédesen ringott. Alul művelt, gondolta elismerően Béla. Az álombeli, fiatal Marikának nem kevésbé beszédes, ám kicsit puhább, terebélyesebb feneke volt. Béla ízléséhez közelebb állt a puhább, terebélyesebb fenék. És mi tagadás, korban is jobban illett hozzá. A lány megállt a ruhaállvány előtt, nézegette az öltönyök gallérján a címkét, majd leemelt hármat és szó nélkül Béla kezébe nyomta. Egy zombiszürkét, egy ébenfeketét, és egy halszálkást. Béla ki nem állhatta a halszálkát, mert a gyerekkori, balatoni nyarakat juttatta eszébe, amikor mindig keszeget kellett enni a talponálló halsütödében. Érezte, ahogy a szálkák karcolják a torkát. Minden nyelés magában hordozta a fulladásos halál kockázatát. Talán akkor kellett volna meghalnia. Akkor most nem kellene ennyit költeni. Választása a halszálkásra esett, mert az volt a három közül a legolcsóbb.
Béla büszkén lépett ki a próbafülkéből. Az öltönyben úgy festett, mint egy hatalmas keszeg, ami kívül hordja a szálkáit. Szakadt farmerját, kinyúlt pulóverét a ruhák iránti alig leplezett megvetéssel a pénztárnál a pultra helyezte. Ezekre már úgysem lesz szükségem, magyarázta. A nyegle kamaszlány szájában megállt a rágó.
– Készpénz, kártya – kérdezte, amikor hosszú másodpercek után levegőhöz jutott. Béla válasz helyett felmutatta a bankkártyáját. Érintős, érintős. Semmi. Dugjuk be, jó. Semmi.
– Nincs rajta fedezet – mondta az eladólány. Diadal csillant a hangjában.
– Lehetetlen – csodálkozott Béla – a lányom tegnap utalt 4000 eurót.
Érintés, dugás, semmi. Biztos szarakodik a terminál. Na, mehetek be öltönybe a bankba, sóhajtott Béla. Pénztárcájából kivette a maradék papírpénzt, az utolsó aprót is kikotorta. Köszönés nélkül távozott. A ruhát, amiben érkezett, a pulton hagyta. A lány nem kiabált a férfi után, hanem egyetlen mozdulattal söpörte a ruhát a kukába.
Béla végül nem ment a bankba, hazavitték a lábai. Majd bemegy holnap, ha még él. Annyira kimerült, hogy öltönyben zuhant az ágyra. Egy darabig nézte a nagy Magyarország formájú, megszáradt beázást a mennyezeten, aztán becsukta a szemét. Fárasztotta már minden. A legjobb lenne, gondolta, ha itt lenne a csodakoporsó, mindjárt be is feküdhetne. Let it be.
Sötétség borult a lakásra, amikor kinyitotta a szemét. Furcsa módon nem kellett villanyt kapcsolnia, a sötétben is kiválóan tájékozódott, ami eddig nem volt rá jellemző. Villanyt csak Marika lakásában kapcsolt, ahová kulccsal jutott be, mert az asszony sem kopogásra, sem dörömbölésre, sem kiabálásra nem nyitott ajtót. Hogyan is nyitott volna, gondolta Béla, amikor úgy fekszik a tévészobában, a padlószőnyegen, mintha egy táncmozdulatot gyakorolna. Ráadásul nem is a legdiszkrétebb fajtából. Talán rumba, tűnődött Béla.
Az asszony szája tátva volt, mintha énekelne, szeme fönnakadt, mintha észrevett volna valamit a mennyezeten túl, ami felkeltette az érdeklődését, az orrából szivárgó vér sötét glóriát vont frissen dauerolt hajkoronája köré. Úgy nézett ki, mint a Lehel téri Szent Margit templom védőszentje kicsit meghízva, egy lenge szabadnapon. Marika minden vasárnap járt a Lehel téri Szent Margit templomba, a fél tizenegyes misére. Bélát is többször hívta, de a férfi mindig elhárította, mondván, ő inkább otthon imádkozik. Hétköznap délutánonként viszont Béla gyakran átugrott Marikához, együtt nézték a Háborgó szívek című szappanoperát. Most is az ment a tévében.
Egy fiatal, gazdag és jóképű férfi éppen szerelmet vallott egy fiatal, szegény és gyönyörű nőnek. Béla felismerte a férfit, Armando volt az, a főszereplő húsz év után, váratlanul előbukkanó unokatesvére. Ebben a filmben Armando, Carlito, vagy José Louis minden részben legalább háromszor szerelmet vallott. A maradék időben pedig a többiek ármánykodtak. Bélának úgy tűnt, az egész sorozatban, százhatvannyolc részen keresztül mást se csináltak a szereplők, csak szerelmet vallottak és ármánykodtak. Síler, vagy Gőte, erre nem emlékezett pontosan, ezt lerendezte három felvonásban, egy este alatt.
Béla csak azon csodálkozott, hogy lehet az, hogy teljes sötétség van a délutáni sorozat alatt. Marika arcán pulzált a szerelmespár fény-árny játéka. Béla az asszony háta alá nyúlt, nagy nehezen a vállára emelte a holttestet, és rogyadozó léptekkel elindult a lakás ajtaja felé. Eszébe jutott, hogy pár éve a rokonoknál, Pécelen még milyen könnyedén vitte a vállán a fél disznót. De hát, tompora butántúr, ugye. Száguld a sziktranzit Glóriamundiba. Béla meg totyorászva, meg-megrogyva cipelte a vállán a halott Marikát az ikeás bútorok közti keskeny réseken, a szűk folyosón keresztül a szomszédba, vagyis a saját lakásába.
A nappaliban a padlóra ültette az asszonyt, felsőtestét a falnak támasztva, Béla pedig leült a laptopja elé. Belépett a fordítóprogramba, aztán az e-mail fiókjába. Levelet fogalmazott a svájci cégnek. Megszólítás, bemutatkozás, ehhez már fordítógép sem kellett. Változott a méret, ehhez már igen. Közben Marika eldőlt. Béla felültette, stabilizálta az asszony helyzetét, még szederjes nyelvét is visszadugta a szájába. Így sokkal szebben festett.
Az üzenetet nem sikerült elküldeni. Béla beírta a Google-ba a svájci cég nevét. Megosztókon, tárhelyeken kereste tovább. Semmi. A cég eltűnt, nyoma sem maradt. Mintha soha nem is létezett volna.
Mintha csak álmodta volna az egészet.
