Pedig az én nevem már eleve meghívást jelent az Úristentől, mondta az asszony, és hogy nem véletlenül hívnak így a faluban, mert ez így rendeltetett.
Van persze rendes nevem is, de mindenki csak úgy hívott: a Horgász Péter. Lassan már nem is emlékeztem a rendes nevemre. Azért hívtak így, mert amint ívtak a fogasok, én ott ültem a parton, a stégen vagy a csónakban, és lógattam a vízbe a botomat. Nem láttam ebben semmi isteni elrendelést. Fütyültem a tilalmi időre. Miért pont most ne jönnék, amikor most van sok hal? Régebben rapsickodtam is, a három leghíresebb éttermet a déli parton én láttam el hallal. Akkoriban jobban illett volna rám a Halász Péter név, de az már foglalt volt a faluban. Tóparti, Véndió, Öreg Halász. Dőlt a pénz, nem okozott gondot két hét burgaszi nyaralás, vittük ki a bűvös kockát, meg a téliszalámit, úgy haraptak rá a bolgárok, endékások, meg a többi szerencsétlen a keleti blokkból, mint ívás idején a süllő. Nekem volt először nyugati autóm a faluban, egy igazi folkszvagány. Boginak becéztük, Istenem, hogy tudott az menni! Mit menni, vonult inkább, mint egy díva! De a színésznőkkel ellentétben alig fogyasztott, soha szervizben nem volt. Ezt a nyavalyás Suzukit meg viszem kéthetente a Vámpírhoz, a helyi autószerelőhöz. Aranykeze van, de szarból ő se tud várat építeni.
A koronavírus, az tett be a mi szakmánknak. Akkor szoktak rá az éttermek, hogy nagyobb beszállítóktól rendeljenek. Ha ezt előre tudom, korábban befektettem volna a pénzt egy horgászboltba, vagy egy panzióba. Hiába nyaggat az asszony, hogy ez kéne, meg az kéne. Erre sincs, meg arra sincs. Már csak hobbiból horgászom, meg, hogy addig se legyek otthon. Csak annyit fogok, amennyit a gyerekek meg én megeszünk, meg amennyit nyáron megvesz tőlem a pesti nőgyógyász az utcánkból. Amióta az asszony megtért, nem eszik halat, mert azt mondja, az olyan, mintha Krisztus testébe harapna. Hát az ostya, kérdeztem, amit a mise végén megesztek, az nem olyan? Erre zokogva kiszaladt a szobából, és közben azt mondta, imádkozni fog értem. Ma is mondta, amikor reggel elindultam horgászni, hogy imádkozik, hogy ne kapjon el az ellenőr. Azokat bízza csak rám, megismerem őket a járásukról, egy kilométerről. Van horgászengedélyem, ezek mégis mindig valamin szaroznak. Elmosódott a pecsét, más tollal írtam alá, látszik, hogy utólag, túl régi a fotó, nem is én vagyok. Zsebre dolgoznak, de belőlem nem húznak ki egy rozsdás horgot sem. Legfeljebb egy balhorgot, ha nagyon akadékoskodnak. Tavaly nyáron azt mondja az egyik, hogy nincs meg a húsz méter a strandtól, azt mondja, hogy mi van, ha ráúszik egy gyerek. Nézett ki a nagy bamba fejéből. Hát jó, gondoltam, rendezzük le ezt a dolgot, mint süllő a snecivel, de mire felálltam, elszaladt, mint csattanásra a nyúl.
A pasas, aki a Krisztus-szobor felől közeledett, nem nézett ki ellenőrnek. Magas volt, sovány, könnyű léptű, mint egy őz. Hosszú haja, szakállas, csontos arca és főleg a kezében tartott hegedűtok inkább zenészre vallott. A gyöngykavics csörgéséből hallottam, amikor megállt mögöttem néhány méternyire. Percekig állt szótlanul, átfutott rajtam, hogy talán mégis ellenőr. Csak egy rossz szót szóljon és lerendezem, gondoltam, mert már amúgy is nagyon ideges voltam, amiért a jó idő ellenére nem haraptak a halak. Egyetlen nyomorult snecit sem fogtam egész nap.
Abban a pillanatban fordultam hátra, amikor megszólalt. A hangja egyszerre volt lágy, mégis határozott. Dobjam be a horgot húsz méterrel arrébb, mondta, és kinyújtott karjával mutatta az irányt. Nem volt mit veszítenem, úgy tettem, ahogy mondta. Ott maradt a hátam mögött, amíg feszülni kezdett a damil. Legalább másfél kilós fogas. És görbült a bot, feszült a damil újra és újra. Süllő, kárász, ponty, megint süllő. Alig fértek el a vödörben, a fickándozásuktól a csizmámra fröccsent a víz. Köszönöm, nevettem a pasasra, ilyen csak a mesében van, ki maga, Jézus? De ő csak nézte hunyorgó szemmel a vizet, meg a túlpart lankás dombjait, el sem mosolyodott. Akkor vettem észre, hogy a zakója mellényzsebében egy szál margaréta virít. Ha annak idején Ica néni azt kéri rajzórán, hogy rajzoljak szentet vagy művészt, valami ilyesmit rajzoltam volna. A pasas sétált vagy húsz métert a part mentén, a másik irányba. Közel a nádashoz megállt és bedobta a hegedűtokot a vízbe. Akkorát csobbant, mintha egy ember ugrott volna a tóba. A hegedűtok körül messzire gyűrűzött a víz. Aztán a férfi megfordult, és elindult vissza, a Krisztus-szobor felé.
Amikor eltűnt a szobor mögött, úgy, ahogy voltam, gumicsizmában, ruhástul gázoltam a vízbe és kihoztam a partra a hegedűtokot. Nem sokkal azután, hogy kinyitottam, megváltozott az életem. Hogy fog örülni otthon az asszony, gondoltam. A halakat visszaöntöttem a vödörből a tóba, a horgászfelszerelésemet eladtam a Vaterán. Nem voltam többé Horgász Péter. És ha valaha az voltam, hát ezért az egy fogásért megérte.
További részletekért kérem, keresse fel weboldalamat, az Emberhalász.hu-t, ahol egy rövid regisztráció és egy jelképes összeg befizetése után olyan információkkal gazdagodhat, melyek az Ön életét is megváltoztatják.
