Nyílvesszőt nádból készítettem. A Mag utca végén, egy korhadt tetőből húzkodtam ki. Amúgy egész Jászapáti potenciális fegyverraktár volt. A lándzsának való husángokat, buzogánynak alkalmas botokat számontartottam. A legalkalmasabb rejtekhelynek a padláslétra mögötti rész látszott. Az ellenség láthatatlan. De már Feri bátyámmal közösen olvastam Az utolsó mohikánt Coopertől (főleg ő mondta fel hangosan, amit a „beszélő papír” üzent), és így értesültem, hogy az élet folyamatos küzdelem. És Magua, az irokéz ördögien ravasz. Igyekeztem tehát minden cselvetésre felkészülni. A Pongóék – csupa nagyobb gyerek – a pénzügyőrszakasz felől próbálhatnak meglepni.

Mennyi játék, mennyi metafora. Mondhatni ez egyfajta katonaiskola volt. Terepgyakorlat, stratégiai tervezés, taktikai rögtönzés. Ha hátrálni kell, akkor az futás, nagyon gyorsan vissza a nagymama konyhájába.

Fő foglalkozásom ekkoriban megtévesztő volt. Hivatalos papírjaimon az szerepelt, hogy hivatásos óvodás vagyok. Nyár lévén, már obsitos. Állítólag egy évet veszítettem az iskolakezdéssel, de a magam módján már több dolgot megtanultam. Például lerajzolni a Winchester puskát, a cowboyok Stetson kalapját. Lássuk be, ezek igazán fontos dolgok az életben. Kitűnő hírszerző bázisom volt, a francia Pif újság képregényeiből pontosan lehetett lemásolni minden részletet, legyen az delavár tolldísz, nyeregkápa töltényhevederrel, forgótáras Colt. Úgy éreztem, Teddy Ted kalandjai Wichitában a valódi életre készítenek fel. Amit átmenetileg – amikor nem a nagymamáméknál nyaralok vidéken – kénytelen vagyok egy leszakadt amerikai államban, a nyolcadik kerületi Népszínház utca 31., félemelet 8. alatti rezervátumban tölteni. Kis hely, négyes társbérlet, de az indián méltatlan körülmények között is méltósággal viseli megpróbáltatásait. A mosdóhasználatra gyakran várni kellett. Cserépkályhába a szenet a pincéből vödörrel hozni. A hatalmas póktól nem félek, ha nem érintem, nem bánt. Ő a bizonyíték, hogy a pince a Bérkocsis utca alatt elvezet a József körútig, onnan pedig egy föld alatti, vékony csermely mentén egészen a Michigan-tóig lehet eljutni. Megfelelő mokaszin kérdése az egész.

Látszólag beilleszkedtem a többiek közé. Úgy viselkedtem, mint ahogy ellestem más gyerekektől. Mondták, hogy menni kell majd iskolába. Hoztak egy aktatáskát. Az enyém. Gyanakodva néztem. Füzetek, könyvek. Bekötni őket kék papírba, rájuk ragasztani piros keretes címkét, mindre ráírni, hogy mire való, és a nevemet is. Töltőtoll, ceruzák, zsírkréta. Utóbbival újságpapírra szélesen kanyarítani, vállból indítva egy lendületes vonalat. Ebből lesz majd a betű.

Ajánlatos öltözetet cserélni. Nagymamámtól kisírtam, hogy argentin marhabőrből szabjon ki és varrjon meg nekem egy igazi lábszárvédőt. Rézszegecsekkel, rojtokkal. Jó, igaziból egy csehszlovák gyártmányú, világoskék műanyag abroszból készítette el. Ráadásul, amikor felvettem és kilovagoltam – hátsó két lábamon – a gangra, a szemközti Martonné hangosan kinevetett: „Mi az, Gabikám, a kis fütykösödnél nem jutott már anyag a gatyódra?!” Gatyó? Nem tudta a tudatlan, hogy az igazi vadnyugati marhapásztor-lábszárvédő az pont ilyen, nem nadrág. (A Pifnek se lehetett olvasója.) Neki kellene iskolába járnia, nem nekem. (Azért visszavonulót fújtam, ne lássa senki, hogy szégyenemben majdnem sírva fakadtam.) Mindenesetre megtanultam, hogy a személyes méltóság mások martalékaként milyen sebezhető.

Az iskolába ilyen figyelemelterelő dolgokat persze tilos lett volna bevinni, de ez eszembe se jutott. Elhatároztam, hogy törvénytisztelő, fegyelmezett, tanulásra figyelő, jó gyerek leszek. Így készülök pályámra, ami abba torkollik, hogy felnőttként is helytállok. Bármilyen szorongatott élethelyzetben végső soron ott a kezem ügyében egy kis füzet meg a toll. És úgy, de úgy leírok mindent, ami bánt (meg ellenkezőleg), s ezzel hatástalanítok minden rosszat. Meg felmagasztalom a jót. S ha úgy adódik, ki is színezem az egészet.

A szegénység nem minden. Azon a hajdani sóher (ősi indián szó!) vidéken kiderült, hogy a focizás szenvedélyét nem gátolhatja sem a pálya, sem a labda hiánya. Sem a tiltás. Így aztán minden szünetben ment az osztálytermi derbi, rendes laszti híján rossz zoknikból összevart rongylabdával. Jó, két meccs között volt számtan, mértan (újabb és korábbi nevén matek és geometria). Aminek során cáfolhatatlan törvénynek bizonyult, hogy a másodfokú egyenlet megoldóképleténél van egy vonal. Ami alá odaírjuk (mi, az egész emberiség pallérozott elméi), hogy 2a. Van persze
a vonal előtt és fölött is valami sziklaszilárd racionális bizonyosság, de az most innen a távolból a Csomolungma hófödte, ködös távlataiban nem látszik pontosan… (Ma már megnézhetném az interneten, s pillanatok alatt fitogtathatnám e tantárgybéli műveltségem, de sportszerű indián nem él ilyen csalafinta módszerekkel. Sokkal hatásosabb tetszelegni az el nem követett puskázás morális pózában.)

Lám, a föld legmagasabb – 8849 méteres – hegycsúcsa megmaradt passzív tudásomban. A gigantikus hegy egyébként a földmozgások miatt növésben van. Bár most itt eme iskolai nyitány céljából megidézett emlékképek között impozáns a hegy, de nekem eszembe jut az a szegény tanítónő is, aki kétségbeesetten akarta igazolni korának hivatalos és kötelező ateizmusát. Közölte velünk, kisiskolásokkal, hogy „most már egészen bizonyos, hogy nincs se isten, se angyalok, mert a tudomány felküldött az űrbe egy asztronautát, s a szovjet Gagarin nem találkozott nevezettek közül senkivel”. Gagarin, mint a kozmosz hőse persze imponált a gyerekvilágnak, de ez a megállapítása valahogy inkább szerencsétlen erőlködésnek hatott. Nem látott angyalt? Miért, a villanyáramot, a rádióhullámokat se látja senki, mégis léteznek, hatnak. Ha egyáltalán mondott ilyet a derék pilóta. Otthon mindenesetre azt az instrukciót kaptam, hogy ne álljak bele hitvitákba. Tanuljak, ismerjek meg minél többet a tudományokból, és fürkésszem a világ rejtelmeit. Amelyeknek üzenetei gyakran a szavaknál mélyebbről fakadnak, s a szavaknál magasabb szellemi megismerés felé vezetnek.

Ahogy visszaemlékszem, az első iskolai nap – a tiszteletet parancsoló, komor épület sejtelmességével – azt üzente, hogy a kisgyerekkor még nem ért véget, de életem már odaért egy másik életszakasz kezdetéhez. Szívszorító, mert a búcsú a régitől kicsit fáj. Vagy csak a felnőtt látja így? Mert ugyanakkor izgalmasan ösztönző is. Egy magasabb fokozatú pálya indul. Még hallani az óvodai zsivaj hangjait, az arcok még kisgyereket mutatnak. De itt-ott a szemekben már mintha felcsillanna egy-egy pillanatra a majdani felnőtt elmélyült, okos figyelme. (Ez milyen fennköltre sikerült mondat! Jó lesz végszónak, úgyis mindjárt becsöngetnek, tegyük az újságot szépen a padba, vegyük elő munkafüzetünket, s bemelegítésnek sormintázzuk ki a lap szélét…)