Szülővárosom iránt érzett szeretetem diktálja azt, hogy „Sopronom”-nak nevezzem. Ezt nem pusztán történeti, ősi jogon teszem, hanem saját jogon is, a megélt hála és ragaszkodás jogán, ahogy arra Lackner polgármester már a XVII. század elején példát adott.
Sopron, a világon talán egyedülállóként, büszkén viseli a civitas fidelissima, a leghűségesebb város címet. Ez a tény a soproni polgárt mind hazája, mind városa iránt szeretetre kötelezi.
Mit jelent soproninak lenni, létezik-e olyan fogalom, hogy „soproniság” vagy „soproniasság”?
Talán egy másik magyar polgár tud hitelesen vallani erről. Márai Sándor, a kassai polgár így látta 1941-ben Sopront.
„Mennyi szépség! Ezek a loggiás, árkádos udvarok, ezek a dús faragású homlokzatok, ezek a csendes egyemeletes paloták! Az Esterházyak, az Eggenbergek palotája, a Szent György-templom barokkja, a Várostornyot övező gyönyörű tér a Storno-házzal, ahol valamikor Mátyás király szállott meg, a Kecske-templom gótikus tornya, a Kolostor utca ősrégi házaival, ezek az ablakok és kapualjak, ezek a zöld olajfestékkel lakkozott, régi nemesi és polgári házak kapui, a Starhembergek és a Zichyek háza: mindez úgy áll össze városnak, műveltségnek, életformának, mint a Nyugat legérettebb városalkotásai, mint Salzburg vagy Graz. Ez a város szerény, nem beszél sokat, de tudja rangját.
S a régi kövek között érezni és emlékezni tud, őriz egy polgári életformát, mely a legértékesebb volt Magyarországon
az elmúlt négyszáz esztendőben.”
Márai még említést sem tesz a Lővérekről, a Károly-kilátóról, Sopronbánfalváról vagy a Tómalomról, amely ennek a gyönyörűséges városnak legalább olyan csodálnivaló természeti környezete.
Amit Márai megcsodált a soproni belvárosban, az az 1946 utáni években gyermekkorom személyes és elidegeníthetetlen „gazdag birodalma” lett. Míg édesapám családja éppen száz éve telepedett át Győrből Sopronba, addig anyai ágon negyedíziglen mondhatom magam soproninak. A belváros szívében, a Tűztorony tőszomszédságában, az Előkapu 5. szám alatti házban láttam meg a napvilágot.
Évtizedek múlva Hilárion moszkvai metropolitától megkérdeztem, moszkvai vagy-e? Válasza: annyira, hogy a Kremltől öt percre születtem. – Én csak másfél percnyire a soproni Tűztoronytól.
Ahogy életem kinyílt, ahogy járni kezdtem, úgy lett a városnak ez a része gyermekkorom színtere. Elsősorban a Szentháromság tér, melynek aktuális névváltozásai is beszédes kordokumentumok, hiszen születésem után nem sokkal már a görög kommunista Beloiannisz nevét viselte. Zavartalanul játszhattam még az Előkapu aszfaltozott terein, nem is sejtve, hogy alattunk rejtőznek az ókori Scarbantia bástyái és a középkori város falai, amelyeket ma már láthatunk.
Innen futottunk föl a padlásokra, a háztetőkre. Kölykökként nagyon élveztük, hogy az egyik padlásról és háztetőről megtaláltuk az átjárást a másikra. Szinte minden környékbeli belvárosi házhoz fűzött személyes kapcsolat, egyikben a nagymamám barátnője, a másikban édesanyám osztálytársa lakott. A Kecske- vagy bencés templom tornya is gyerekcsapatunk felügyelete alá tartozott, mert nemcsak ministráltunk a templomban vagy énekeltünk Linzer Szilárd atya gregoriánkórusában, hanem a toronyban lakó vércse- és galambállomány felügyelői is mi voltunk. Innen alapítottam galambfarmomat.
Édesanyám a városi könyvtárban dolgozott, nyáridőben késő estig. Gyakran bementem hozzá, és volt, hogy este a könyveken nyomott el az álom. Belvárosi gyerekként a Petőfi téri iskolába írattak be, ahol Liszt Ferenc első alkalommal adott koncertet. Aztán már kurucdombiként 1955–1960 között a Deák Ferenc téri iskolába jártam, amelyet akkoron Sztálin téri iskolának neveztek. A térnek 1956 forradalmi napjaiban ismét Deák Ferenc tér lett a neve, a forradalom leverése után pedig hamarosan Május 1. tér lett. Mára aztán ismét a soproniaknak kedves és megszokott Deák Ferenc nevet kapta vissza.
Keresztény gyökereim, indíttatásom is e város szent helyeiről indult. A Szentlélek-templomban kereszteltek, a Szent György-templomban voltam elsőáldozó, a Szent Mihály-templomban bérmált a soproni származású Papp Kálmán győri püspök úr, a bencéseknél kezdtem az oltárszolgálatot, majd a kurucdombi Szent István-templomban, ahol szerzetesi hivatásomat is kaptam, majd első misémet mondtam.
Számomra Sopron építészeti sokszínűségével és szeretetre méltó lakosaival együtt lelkem, húsom, vérem, szellemem, melyből, amit tudtam, beépítettem magamba. Ismét Márait idézem: „Az urbanitás nemcsak az utcák elrendezése, hanem modor és magatartás is. Ahogy itt köszönnek, útbaigazítanak, felelnek az üzletekben, mindez a mély és régi magyar városi kultúra kifejezése.”
Hiányát igazán akkor éreztem először, amikor belecsöppentem a honvédség „elvágólagos” szürke sivárságába. A Sopronra emlékezés, gyermek- és ifjúkorom csodaszép emlékei és az az erkölcsiség segített át a nehézségeken, mely Sopronban gyökeredzik, hisz ez a város számomra a kultúrának, az európaiságnak, a vallásosságnak és az ökuméniának a foglalata.
Püspökké szentelésem előtt azon töprengtem, honnan is vehetném jelmondatomat és a címerem mintáját? Lackner Kristóf polgármester 1610-ben rajzolt városcímere adta a mintát.
Sopron város címeréből vettem át a bástyákat, az általa választott zsoltárversből pedig kiemeltem három szót: Fortitudo mea Deus, azaz „Erősségem az Isten”.
Ezt az erősséget saját gyengeségemben Isten után, illetve általa Sopronból kaptam a város szellemisége és családom öröksége révén.
Ismét Márai Sándort hívom segítségül: „Hűséges város, de hálás is, most látom: minden utca tele van emléktáblákkal. Megbecsüli fiait. Kis János, a költő pap, éppen úgy emléktáblát kapott itt, mint Berzsenyi, aki az itteni gimnáziumban volt verekedős gyerek, s még mit sem árult el későbbi depressziós lelkialkatából; emléktáblát kapott Rákosi Jenő, Frankenburg és Révai Miklós, Gyóni Géza és Liszt Ferenc, aki itt koncertezett először, pendelyes gyermek korában. A város tudja, mivel tartozik a szellemeknek, melyek e kövek között világítottak valamikor. Tiszteli a betűt és a köveket, mert tudja, hogy az emberi lélek az igaz betűkből és művészi kövekből rótt művekben él legtovább.” Igen, ez így igaz, ebből a szellemi háttérből származik az újabb nemzedékek öröksége is, ahogyan az enyém is.
Berzsenyista, azaz licista, líceumi növendék voltam. A Deák-kút, a licista ballagás életre szóló üzenete ma is szívemben él, így volt kőbe vésve a Deák-kútnál: „Itt lobogott a Deák-kúti vármegye zászlaja egykor, Szelleme mostan is int: ifjú szeresd a hazát!”
Mollay Károly tanár úr egy alkalommal le is írta, el is mondta, hogy egy városban nemcsak a házak műemlékek, hanem az utcák és terek elnevezései is. Nemcsak az épületekkel vagyunk így, hanem egykori tanárainkkal is. Magunkban hordozzuk őket. Nevük, emlékük felcserélhetetlen. Jó lenne most hálából mindenkit felsorolni. Mégis néhányat: Rozsonday Károly volt igazgatónk és matematikatanárunk, tőle kaptam a számtanon kívül Erdély és Áprily Lajos verseinek szeretetét. Két alkalommal lehettem Tóth Ferenc, Mister Csips diákja, először a Deák téren, később a Berzsenyiben volt osztályfőnököm. Tanáraim között volt Bognár Béla és felesége, Éva néni, aki sugárzó egyéniségével, a diákok iránti szeretetével szinte belénk varázsolta az orosz nyelvet. Radó Feri bácsi zenetörténet-órái nyomán még mindig Händel Hallelujája csendül fel szívemben. Tassyné Olgi néni, aki százhét évesen ma is él. Ők formáltak, alakítottak bennünket.
Máraival kezdtem, vele is fejezem be. A város háborút, tűzvészt, járványt túlélt, saját békéjéért mindig megküzdött. Ennek tudatában írja Márai: „A város lehetőleg keveset politizál, dolgozik és csendesen él. Szenvedélymentes város ez. Indulatoktól és vad szenvedélyektől korbácsolt időnkben olyan, mint egy szikláktól védett, szelíd kikötő, melynek öblében csendesen fodrozik a tenger, mikor az óceánon vihar reng.”
Mi, soproniak, egykori soproniak, éppen mert szeretjük a várost, vágyjuk annak békéjét is. Sopron belső és külső békére hív mindannyiunkat.
A szerző emeritus pannonhalmi főapát.
Borítókép: Sopron főtere, a Mária-oszlop, a Fabricius-ház (14. század) és a Lackner-ház a Tűztorony hátterében (forrás: Wikimedia Commons)
