Mintha imádkozna
Megint a készülődés,
s indulás hajnalban, amikor még
sötétség száll, s elfüstöl majd velem
a nekilóduló vonat.
Kutyatányér-virág integet most,
kis kacsa fürdik fekete porban.
A kútgémet az égig fölengedem,
odafentről messze mit látni éppen?
„Még ezt az almát, fiam…
Szeghettél volna több kenyeret.”
Anyám aggódik s félt,
tudja, milyen hosszú lesz a hét.
Ülök a barázda szélén,
kis borulat komorlik felettem.
Az útszélen egy ért kalász borul térdre,
mintha imádkozna értem.
Megmutatja magasságát
Megmutatja magasságát az ég,
az árok mélységét megmutatja,
akárcsak derűjét a Nap:
a madarak jókedvűen nótázhatnak.
Mint ahogy a gonoszság,
e csúfos fajzat is megmutatja,
kicsoda ő valójában,
messziről lerí róla.
Megmutatom én is ki vagyok,
miféle idők hányatottja.
Ösztönöm kikhez húz,
fába a jel – rám van írva.
Por keveredik és szél van
Délután károg a döbbent fákon.
Ijedtség bújik a kerítés mögé, az árokba.
Agitátorok kiabálnak a kiskonyhában,
szövetkezet lesz erre a földeken,
s apám az ablaknál izzad.
Az ellenkezős-szájú nagygazdákat
napok óta
dzsipek hordják a községházára.
Mi lesz itt öregeimmel?
Itthon maradottként mi lenne velem?
A nagykazal is menne világgá innen.
Valaki a régi téesz hodályait meggyújtogatta.
Baglyokkal huhogó éjszaka volt.
Süvítő füstben, pernyében
iszkolt a tájon keresztül a Hold.
Elszabadult lónyerítés vágtat
naponta a dagványokban.
S por kerevedik és szél van.
Gólya gólya, gilice,
tizenöt éhen döglött fekszik ott
a bedőlt silógödrökben, hallod-e?
Én szakadozott nadrágban járok
és mezítláb.
A kapunál legyekkel hallgatózom:
padlásaikról a vetőmagkukoricát
kiabálva hordják a téesz-irodára
pufajkás parasztok.
Estére kilátástalansággal firhangolt
ajtó-ablak. A csend medreiben
csobog távoli kutyaugatás.
Kiszántott heretöveket szedek apámmal
a besötétedő szántáson, tüzelni otthon,
ahol lehajtott fejjel kullognak
az öreg tyúkok aludni
a régi szekér ülésdeszkája alá.
Nem ezen a földön
Megfogadta az asszony
amit az ura sem ellenzett,
hogy amikor a fiukkal
már lázverten dülöngézett a kazal,
a kerítés csapkodta kapuját,
s látszott, hogy magához veszi az Isten,
beletörődek, vegye,
ne szenvedjen annyit,
de a lelkét nem adják.
Nem is! Annak a jó gyereknek?
Akit nagy nehezen felneveltek,
s már dolgozni tudna?
Inkább zsákot húznak a fejére,
s amikor elmegy a túlvilágba,
a lelkét ne veszítsék el.
Ám kotorászhattak a temetés után,
nem találták a zsákban.
Pedig a lámpa is belenézett.
Hátha még itt van valahol,
biztatták őket a szomszédok.
S ők szaladtak a ház mögé,
el a kazalhoz,
szólítgatták: jönne elő.
De hol járhatott már az akkor!
Nem ezen a földön,
hiába keresték.
Viharral pereltem
Tejútról letérve,
láthatár melléken,
napfényt legeltettem
hosszú kötélvégen.
Kutyák ugatását
vadnyúl után küldtem.
Gallyakat a fákra,
felsuhogni zölden.
Gurintgattam dombot,
viharral pereltem,
estig csitítgattam,
hogy lecsendesedjen.
Ágyamban reggelig
már nyugton elvoltam.
Ameddig az ég ért,
addig nyújtózkodtam.
