Néha túlterhelt gondolatok is kószálnak itt, a hegyen, olyan alkimistaszagúak. Ilyenkor a szőlőtőkék védekezésül bajelhárító kacskaringós aranykacsokat növesztenek. Néha úgy érzi magát az ember, mint amikor Vergilius előlép a halottak birodalmából, és Dante könyörög hozzá, hogy akárki vagy, segíts látni.

Tudja, hogy halottat lát, mégis „megfesti” az árnyék arcát. Ebben a mimézisben egy rég eltűnt testet idéz meg az arc nélküli halálból. Valahogy így kellene megidézni a fekete fényt is, a fény metafizikai létezését. Bár vélhetőleg ez istenkísértés, de annak a szent fajtája, az, amit Sienai Katalin művelt, mikor feltette a végső kérdést, amire neki Isten így válaszolt: „Te az vagy, aki nincs, aki van; az én vagyok.” Innen indul az út a Mindenség Centrumába, ahol a Fekete Fény sugárzik.

De mi az, hogy fekete? Miért lett fekete a sötétség szinonimája? Hol a válasz? A Mindenség Centrumában vagy a lelkünkben. A szúfik szerint nincs vagy, mert mindaz, ami fellelhető a világmindenségben, az ott van a lélekben is. Ha megkaptad azt a feladatot, hogy keresd a Fekete Fényt, nem magyarázkodhatsz: mi mindent végzel, mennyi a dolgod. Ugye, mégsem olyan szabad akarattal szörfözünk Isten által teremtett sorsunk és sorstalanságunk kettős spirálján. Persze dönthetünk, hogy Énünket lefelé vagy felfelé hagyjuk el. A fizikában vagy a metafizikában könnyebb dönteni a lent és a fent között? Sokan elindultak a Fekete Fény felé, vállalva az egyensúlyozást az álom és az őrület határán. Így indult el a „titokzatos álmok hercege”, Odilon Redon is. Redon megcsömörlött korának színekben tobzódó, valósághű festészetétől. Felismerte azt is, hogy minden látható dolog mögött egy láthatatlan világ létezik. Bár erre a jelenségre nem biztos, hogy a létezik a legjobb szó.

Elmúlt az Aranykor, és így már nem vagyunk abban a fejedelmi helyzetben, hogy könnyedén grasszáljunk, mint Homérosz abban a Létben, amelyben eltekinthetünk minden keletkezéstől és elmúlástól. Az ilyen Létnek más a mértéke. Ugyanúgy más a mértéke, mint a Fekete Fénynek. Itt minden úgy fénylik, mint ha fényeshez kötöd azt, ami fénylő.

Valahogy úgy viszonyul világunk fehér fényéhez a másvilág fekete fénye, mint az euklideszi és a nem euklideszi geometria egymáshoz. Nálunk a félkörbe írt háromszög szögeinek összege 180˚. Odaát – a „nem euklidesziben” – több vagy kevesebb, vélhetőleg 0˚. Akkor tehát semmi. Szent Ágoston szerint a semmi maga a Sátán. Ám akkor az Ószövetség téved: az Isten ebből a Semmiből nem teremthette a világot. Lehet, hogy a Semmibe teremtette, hogy megsemmisítse az Őssemmit. Talán ezért szeretnék a gnosztikusok semmivé tenni a Teremtést, mert így helyre tudnák állítani a Semmit. A teremtésgyűlölet luciferi, pontosabban sátáni. Csak nem Övé a Fekete Fény? Nem lehet.

Odilon Redon félig őrülten, félig álomban készít egy litográfiai sorozatot. Ott egyensúlyoz a két fény határán. Nem használ már ismert szimbólumokat, mint kortársai, Gustave Moreau vagy Pierre Puvis de Chavannes. Tudja, hogy minden eddigi szimbólumot, főleg a vallásosakat a két fény áthatotta és átírta. Legjobban az ószövetségieket. Redon új szimbólumokat talál ki, és a testből kivágott szemgolyót odahelyezi a kép közepébe. A két fény közötti barzakhon egyensúlyozva a látás új evolúciójával kísérletezik. Provokatívan odahelyezi a látást – amivel Darwin semmit nem tudott kezdeni – a két fény szívébe, láthatatlanul. Közben az égen fent vagy lent, egy bágyadt arcú csillag, a trónon ülő, széttárt kezű Cassiopeia mosolyog. Fent a mindenségben, és lent a lelkemben, itt, a hegyen.

Illusztráció: Orosz István