Nézd, Uram: 153! Adtál pár talentumot és szavadra szereztem hozzá százszor annyit. Bámulom, hogyan vagy képes kihozni ennyi csodát abból a pár marék porból, ami egyenként vagyunk.

Nem kellene csodálkoznom, hiszen Te a nagy semmiből szórtad tele a nem létező űrt felszámlálhatatlan gyönyörűséggel. Pontosabban a Te csodás birodalmad mindaddig csak számodra látható tájai, végtelen kincsei kezdtek felragyogni a belőled áradó fényben ott, ahol addig csak valami fénytelen zűrzavar terpeszkedett.

De mégsem tudok nem csodálkozni, mert isteni zsenid minden alkotása megismételhetetlen és általam előre kitalálhatatlan meglepetés. Olyan, hogy az ámulat torkomra forrasztja dicséreted minden szavát, hisz fönségedhez nem fogható, csak sárba ragadt gagyogás, ha megszólalok.

Aztán hallom a kudarctól halálosan fáradt halászokhoz intézett biztatásod: vessétek ki hálótokat újra! És csodát láttak tanítványaid: egész éjjel hiába halásztak, most meg szavadra a hálójukban csak a nagy halból lett 153!

Valahonnan bátorság árad belém, és bízva benned, szófogó hálómat kivetem az emberi locsogás tengerébe.

És látom a csodát, a nagy halakkal teli hálómat, meg azt, hogy rám kacsintasz szereteted végtelen tárházából.

Te vagy bennem is, Urunk, a növelő hormon, a gyógyír mindenre, az el nem öregedő őssejt, készen az osztódásra minden pillanatban. Dicsérlek érte este, reggel, dicsérlek egész nap zsongó agyammal, a billentyűkön szüntelenül táncoló ujjaimmal, köszönöm, hogy álmomban is velem vagy, Te, az igazi Nagy Testvér, akinek sugárzó, gyógyító, tisztító tekintete nem kerül el bennem semmi sötétet, beteget, üszköset, semmi rejtegettet, hisz minden csak belőled, benned létezik.

Eddig a laudáció. Kié?

Bevallom, hallgatództam. Megpróbáltam kihallani Lackfi János agy- és szívszüleményeiből az ő laudációját Teremtőjéhez. Ezt igyekeztem kihangosítani.

Azt a laudációt, amely alig felfogható méretű termékenysége forrásához szól, hálából – az öt nap múlva ötvenharmadik születésnapját ünneplő író, költő, műfordító, magyar–francia szakos tanár, az ELTE Magyar Irodalomtörténet tanszékének doktora, Nyugat-kutató, a Pécsi Egyetem óraadója, a Magyar PEN Club titkára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense részéről.

Aki tizenhat évesen, még érettsége hivatalos megpecsételése előtt a Táncsics Mihály Gimnáziumban megelőlegezte magának az új nevet, Oláh születési vezetéknevét Lackfira változtatva.

Alig felfogható méretű termékenységet említettem.

Oldalakon át lehetne sorolni alkotó tevékenysége és sziporkázó jelenléte inspiráló, elevenítő jeleit:

megfogant, kihordott és világra jött „gyermekeit”: nyolcvan könyv gyerekeknek, felnőtteknek, negyvenkét kötet francia fordítás, tíz dráma, szüntelen publikálás offline és online orgánumokban, a legkülönfélébb műfajokban. Élete gyümölcseinek termékenyítő és tápláló hatását a nyelvi határon túl tizenöt nyelvre fordítva, az írásművészet határán kívül hatását más művészetekre: színházra, zenére, a vizuális művészetre… Író-olvasó találkozók, rendhagyó irodalomórák alkalmával bejárta az egész országot és a Kárpát-medencét, mintegy „tizenkétszer kerülve meg a Földet” határainkon belül, nagyjából százhúszezer felnőtt és nyolcvanezer iskolás előtt beszélt irodalomról, költészetről…

Lackfi János igazi társteremtő,

komolyan veszi, amire minden ember hívatott, megéli magában Isten termékenyítő jelenlétének csodáit a nyomasztó huszadik században, és immáron azon túl, Bárdos Júlia művészettörténész társaként, Zsámbékon, hat gyermeke és öt unokája mellett.

Lehetetlen nem meríteni erőt, reményt, inspirációt abból, amit Lackfi János életében az Örökké velünk való mindnyájunknak felmutat.
Legyenek bennünk díjazottunk alkotásai mindenkor a Megtestesültben megismert Isten nagyobb dicsőségére és szomorú, halálosan beteg világunk gyógyulására, örömére.

A Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány által 1993-ban alapított Stepahnus-díjat teológusként idén Barsi Balázs ferences szerzetes kapta; Lackfi Jánossal együtt a XXXI. Szent István Könyvhét ünnepélyes megnyitóján vette át május 13-án, Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Szent II. János Pál pápa dísztermében, ahol a fenti laudáció is elhangzott.