Miért is akartam én, amikor decemberben utoljára találkoztam vele, s azóta is, folyamatosan, hogy Koncsol László sokáig éljen, amikor pedig elég világossá vált ebből a téli beszélgetésből, hogy neki más a terve vagy mást gondol helyesnek? Sőt, nem is csak akartam ezt: kezdtem hinni benne, bár ennek az említett látogatásnak a Rév-komáromi Református Egyházközség Timóteus Házában búcsújellege volt. Már nehezen és halkan beszélt, de láttam, szelleme még a régi, ha impulzus éri; egy pillanatra a humora is megcsillant.

„Az agyvérzés remek dolog! – valahogy így mondta. – De csak akkor, ha egy van belőle, és azonnal elvégzi a dolgát.”

S az ujjain mutatta egyenként, hogy neki hány volt. Négy ujján.          

Létezése, most érzem igazán, tudat alatt akkor is biztonságot adott, amikor évekig nem láttam. Ahogy egy elfogulatlan tanú, kolléganőm a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél, több mint három évtizeddel ezelőtt, amikor Laci ott töltött egy órát, ezt az első benyomását összegezte: az élet mégiscsak ér valamit, feltéve, ha valaki egy ilyen ember barátjának tudhatja magát. Koncsol akkor, a csehszlovák népi demokrácia utolsó éveiben igen megnyomorított helyzetben élt. Sosem részletezte, hogy miért, s így csak mostanában tudtam meg: az illegális Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának nyújtott szellemi segítsége miatt – amely a titkosszolgálat előtt nem maradt titokban – zárták el előtte otthon a publikálás, azaz (szabadúszó lévén ekkor) a kenyérkereset lehetőségét. A diósförgepatonyi termelőszövetkezet fogadta föl akkor „krónikásának”. Később, a diktatúra bukása után, amikor a község önkormányzata bízta meg ugyanezzel a feladattal, ő ebből is a legjobbat hozta ki: a Csallóközi Kiskönyvtár című sorozat több tucatnyi kötetét, amelyekben a felvidéki magyar helytörténetírás tudományos alapjait is megvetette. De ekkor még, e budapesti látogatás idején azt gondolta, hogy hamarosan „elviszi az ördög”. Előbb őt, azután nem sok idő múlva az egész emberiséget.

Noha általában nem az ördögről gondolkodott, azt hiszem, Istenről inkább. Talán ebből is eredhetett meghatározó vonása:

legtöbbször nyugalom, delej áradt belőle, derű; egész lényéből, ahogy Páskándi Géza emlegette, „jóember-szakállából”, hangjából, olykor talán mondatfűzéséből is.

Mindezekből, talán rendhagyó képzetkapcsolással a humanizmus és a reneszánsz idéződött föl bennem. Ehhez persze előzetes tudásként ott volt kimeríthetetlen érdeklődése, szerteágazó, hatalmas ismeretanyaga, egyre gyarapodó, több művészeti és tudományterületre (irodalomelmélet és -történet, helytörténet, zene) kiterjedő életműve. A legharmonikusabb szellem volt, akit ismertem, a legharmóniaellenesebb világban.

Koncsol László sok mindenre ellenpélda, de beszéljek csak a legszembetűnőbbről: élete és életműve legékesebb cáfolata annak az állításnak, hogy a szolgálat („népszolgálat”) csak a  pozíciójukat biztosítani kívánó, haszonleső értelmiségiek önmítosza volna. Igaz, számos példát tudunk felhozni az elmélet igazolására. Koncsolnak azonban nem mítosza volt, hanem varázsköre és erőn felül is évtizedeken át vállalt több összetevőjű feladatköre. Nála a szolgálat folyamatos kontrollt jelentett egy kontroll nélküli (másfelől persze, 1989-ig ideológiailag szigorúan kontrollált) korban; nem helyettesítette a szakszerűséget, hanem együtt járt vele.

„Minden előítélet a szellem előzetes kapitulálása”, írta.     

Most újra tudatosul bennem, hogy mindez nála nem is valamely humanista-reneszánsz hagyományt őrző intézmény, hanem a református iskola öröksége, legalábbis az ott szerzett alapokból nőtt ki. A „hontalanság éveiben”, amikor Csehszlovákiában semmilyen magyar iskola nem működhetett, a deregnyői református lelkész fia éveken át a határon szökött át oda és vissza, hogy folytathassa tanulmányait a sárospataki kollégiumban. (A községből ’44 nyarán a zsidókat hurcolták el, tizenhárom családot. A következő menetben a környékről – az emlékezők szerint – 645 férfit vittek szovjet lágerekbe. Csak ezután kezdődött a csehszlovák közhatalom magyarellenes diszkriminációja. A kitelepítést a Koncsolok úgy úszták meg, hogy a szlovákiai csendőrök elől Magyarországra szöktek; az első kitelepítési hullám után tértek haza falujukba.) 1947 és 1950 között teltek a pataki évek, utána Koncsol László az újra megnyitott komáromi gimnáziumban végezte  középfokú tanulmányait (osztálytársai, mintha elitképzőbe járt volna: Nagy János,  a későbbi szobrász, Tőzsér Árpád és Zs. Nagy Lajos, utóbb költők, Erdélyi Géza, a majdani református püspök; Turczel Lajos pedig a tanáruk). 1955–1959: egyetemi évek Pozsonyban, magyar–szlovák szakon. Közben 1956-ban barátaival arra készült, hogy átszöknek Magyarországra, segíteni a forradalmat; vállalkozásukat az események fölgyorsulása, a szovjet intervenció akadályozza meg.

Az első aktív évtized a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadónál, illetve utóda, a Tatran Kiadó magyar szerkesztőségében, majd 1966-tól 1974-ig az Irodalmi Szemle szerkesztőségében telik. Ez a Csehszlovákiában születő magyar irodalom újraszervezésének ideje, a cél, hogy a második világháborúban és a rá következő években értelmiségétől megfosztott közösség így-úgy kiadható könyvek helyett irodalmilag értékelhető műveket hozhasson létre. Ebben alig néhány kellő műveltséggel rendelkező szerkesztő vállalhatott pozitív szerepet, az egyik ő volt. Bár az adott kötetekben csak kiadói szerkesztőként van föltüntetve, ő állította össze e korszak szlovákiai magyar költők verseiből, illetve a gyermekverseikből szerkesztett első értékelhető antológiákat. Az Irodalmi Szemle a kisebbség közösségi életének is az egyik legfontosabb fóruma volt; a csehszlovákiai reform fegyveres letörése után Koncsol vetett számot a magyar kisebbség (hivatalosan nemzetiség) lehetséges cselekvési formáival Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről című, 1968-as írásában. (Nemigen tartja számon a magyar irodalomtörténet-írás, de tény: minthogy a ’68 miatti retorziók előbb a cseh és a szlovák reformistákat érték el, néhány hónapig az Irodalmi Szemle maradt a Kárpát-medence legszabadabb magyar folyóirata.) Tőzsér Árpád mellett neki volt fontos szerepe az 1960-as, 1970-es évek határán jelentkező új írói nemzedék (mások mellett Grendel Lajos, Tóth László és Varga Imre) befogadtatásában.

Ők ketten, Tőzsér és Koncsol tudatosították először a csehszlovákiai magyar irodalom vonatkozásában az egyetemességigény és az izoláció dilemmáját,

és ők tettek legelőbb kísérletet annak föloldására is. Irodalomelméleti felkészültsége, ízlése, értékítélet-alkotó képességre folytán Koncsol lett a korszak egyik legjelentékenyebb irodalomkritikusa, -elemzője odaát. Jelentős volt kapcsolattörténeti szerepe: a múlt évezredben több mint tucatnyi csehből, szlovákból fordított könyvet adott ki magyarul, köztük az 1968 után hallgatásra ítélt Dominik Tatarka kisregényeit, Milan Rúfus esszéit (a párt által megcsonkítva), jugoszláviai szlovák költők munkáit. Egyszer magyar nacionalizmussal vádolták. Akkor ő tárgyilagosan, ám némi szelíd csodálkozással nemcsak gazdag fordítói tevékenységét említette válaszában, hanem azt is, hogy katona korában írástudatlan cigány fiút tanított meg szlovákul írni-olvasni, s hogy magánpasszióból, honorárium és kiadói ígéret nélkül egy szlovák–magyar nagyszótáron dolgozik.

Első kritikai kötete Madách-díjat kapott, bár ezt a sajtó nem közölte. E műfajba tartozó, tanulmányokat, elemzéseket, esszéket tartalmazó, a rendszerváltásig megjelent munkái (Kísérletek és elemzések, 1978, Ívek és pályák, 1981, Nemzedékem útjain, 1988 [az utóbbiból a cenzúra által kidobott írások csak 1992-ben jelenhettek meg, Törmelék című könyvében]), mintadarabok, az utolsó pedig kisebbségtörténeti szempontból is megkerülhetetlen. Még abban az évtizedben kiderült, hogy az egyik legkitűnőbb formaérzékű gyermekversköltőnk. Verseskötetein kívül nemcsak a leghasznosabb magyar verstant írta meg (gyerekek számára), hanem annak példatáraként a verseket is az egyes verslábakhoz (Ütemező. Kis könyv arról, hogy milyen lábakon jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers, 1990).

1989 után legfontosabb munkaterületének (bár verses- és tanulmánykötetei is megjelentek) a sokáig történelem nélkülinek gondolt Csallóköz rendkívül gazdag művelődéstörténeti, társadalomtörténeti emlékeinek feltárását tekintette, annak jegyében, amit általában gondolt: mindent dokumentálni kell. A kisebbségtörténet évszázadát, de az előzményeket is.

Etikájának betájolásához talán két dolgot még. Úgy emlékszem, már a felvidéki politikai szerveződések egyesülése, a Magyar Koalíció Pártja idején történt, hogy voltak, akik úgy gondolták, magyar köztársiságielnök-jelöltet is kellene indítani Szlovákiában. Úgy emlékszem, Laci, bár alkatától és érdeklődésétől fényévekre volt ez a feladatkör (s persze nem volt esély arra, hogy őt fogják megválasztani), vonakodás nélkül igent mondott erre a feladatra is, vállalva a vele járó procedúrákat.

Puritán szigor nélkül képviselte a református egyházat, amikor a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka – meg (úgy emlékeszem, ezzel egy időben is) a pozsonyi gyülekezet helyettesítő kántora volt (mert zenei műveltsége vetekedett az irodalmival). Volt idő, amikor a főgondnokság mellett a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnöki tisztét is betöltötte.        

* 

Most, halálhírétől még szélütötten hadd idézzek Koncsoltól: két, rá vallóan ellentétes tónusú szöveget, egy epigrammát és egy zsoltárátköltés-részletet (szláv nyelveken, angolon és latinon kívül ógörögül is tudhatott, mert ez utóbbihoz az egyiptomi rabbik által görögre fordított ószövetséget is használta):

(Elmenőben)


Mondd csak, kedves, vén pimasz:
honnan ez a vad grimasz?
Ha elmegyek, ne sirass,
majd meglátod, semmi az.

 

A 79. zsoltárból:

őseink sok bűnéért ne hibáztass,
suhanj le hozzánk megbocsátó, szárnyas
nagy lélek, mert nézd, esettek vagyunk.
Segíts meg minket, szabadító Isten,
nincs más, ki rajtunk önzetlen segítsen,
s mi újra tisztán, Téged hallgatunk.

 

A szerző eszmetörténész, a TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa

Nyitókép: Koncsol László a Magyar Örökség Díj átvételekor 2015. március 21-én, MTI Fotó: Mohai Balázs