Irodalmi cukrászdatúrát jártam, pontosabban faltam és füleltem végig. Társaim a fogyókúra szüneteltetésében egy csapat olyan ember, akiket egyként vonzanak irodalom, sütemények, torták és az a polgári miliő, amit egy jó cukrászdában élvezhet az ember fia-lánya. Hát még háromban!
Helyismeretre nem volt szükségem, mert A Vértes Agorája szervezője, Budai Edit rendelkezett ezzel helyettem. Mindössze annyi dolgom volt, hogy a kocsimból átüljek egy mikrobuszba, és már robogtunk is a Rabóczky család Stop Cukrászdája felé.
Menet közben megállapítottam, hogy Tatabánya szerencsésen elkerülte azt a sorsot, amit a rendszerváltás után az egykori szocialista ipar- és bányavárosok korántsem mindegyikének sikerült. Rendezett, élénk, szemlátomást működő, takaros városon buszoztunk keresztül.
Az első helyszínre még éhesen sereglett a túracsapat
Fotó: A Vértes Agorája archívumából
Megérkezvén szerencsénk volt, a tulajdonosok fogadtak minket, így, mielőtt még sor került volna Zsille Gábor József Attila-díjas költő szaftos irodalmi anekdotáira, természetesen nem kifelejtve a legnagyobb „zabálókat”, Mikszáth Kálmánt vagy Jókait sem, meghallgathattuk Rabóczky Jánosné Venesz-díjas, aranykoszorús mestercukrász és lánya, Sajdliné Rabóczky Beáta cukrászmester szavait szakmai elhivatottságról, illetve az utánpótlás nehézségeiről, a közízlés változásáról és különösképp a hagyományok tiszteletéről. Ennek illusztrációjaként szinte önmagáért beszél a Bányásztorta (nyitóképünkön) – amely nagyobb, mint a többi, mert a bányászok nehéz fizikai munkájához több energia kellett, jó, méretes tortát akartak.
A Roberto Cukrászdában egy asztalnál ült közönség és előadó
Fotó: A Vértes Agorája archívumából
Röpke csoportkép készülte után felkerekedtünk a Roberto Cukrászdába, ahol a szórakoztatásunk tulajdonosok híján bizony teljes egészében Zsille Gáborra maradt. Ő viszont szemlátomást nem bánta ezt, pergő, humoros történeteivel hipp-hopp elröppent az ideszánt idő. Ez a hely a káposztás réteséről híres, és amint a rétesezgető túratársaktól megtudtam, méltán. Magam ezt elhittem nekik, málnás pisztáciatortám mögül átlesve a tányérjaikra.
Mikrobuszunkban a mind oldottabban trécselő csapattal nekiindultunk ismét a városnak, egyenesen a Gála Korzó felé. Ismét egy más hangulatú, más jellegű hely, ahol, mint már az odaúton megtudtam, kihagyhatatlan a krémes. Csakhogy kiderült, itt lehet kapni sarokházat! Amit én évek óta, sőt, ha jobban belegondolok, több, mint egy évtizede nem ettem. Akkor tehát azt kérek, gondoltam magamban, de jobban el kellett volna tűnődjek ezen. Ismerik ezt az édességet? Egy szelet csokitorta, vastagon beborítva valódi, sűrű és édes tejszínhabbal. Az ilyen tejszínhab még csak nem is emlékeztet a spray formában kapható, észterezett növényi olajokból kutyult izére: már-már inkább krémnek tűnik, laktató és tápláló – no meg igen finom. Korzóéknál ehhez még az is járul, hogy kapitális darab. Határozottan termetes. Mondjuk ki nyíltan: nagy. Különösen így, harmadik adagként. A feléig bírtam, akármilyen ízletes volt is.
Zsille Gábor költő irodalmi nagyjaink édességevő hajlamairól anekdotázik, mindenki épülésére
Fotó: A Vértes Agorája archívumából
Eddigre már az asztalok körül kisebb csoportokra oszlott, zsongó társaság túl volt édesszájú irodalmi nagyjainkon, és inkább a társasági életnek hódolt. Ami nagyon is rendjén való, egy ilyen programnak kimondatlan célja is ez.
Itt kell bevallanom, hogy ki tudja, miféle szédület vagy időjárási front hatására mindhárom helyszínen előbukkant belőlem a kulináris deviáns: a Stopban nem Bányásztortát ettem, hanem Rigó Jancsit, a Robertóban káposztás rétes helyett pisztáciatortát, a Gála Korzóban a híres krémes helyén a sarokházam terpeszkedett. No, de sebaj! Ízlettek azok is, krémest meg csomagoltattam a családnak…
