Nem, az nem lehet, hogy felsőbb igazság rejlene abban, ahogyan most engem ez az ostoba és, kimondom: alattomos pók elfogyaszt, méltatlan körülmények között. A természet rendje! Ugyan kérem! Ha a dolgok aszerint történtek volna, én most egy kövér vakondtetemen grasszálnék, kellemesen dögszagú szellő cirógatná a kis sertéimet, két pofára zabálnék, és petézgetnék vidoran. Vidoran! Értik, mi az? Ez a természet rendje! Vagy egy elölhagyott, rántani való hús egy konyhaasztalon. Oda is szeretek petézni.
De hát van igazság?! Lósz.rt van.
Apropó, lósz.r! Kár, hogy nincsenek közös emlékeink. Együtt gondolhatnánk most vissza arra a forró napra, mikor közel, igen, még csak nem is távol, egészen kis repülésnyire felbukkant az a lócitrom, az a csodálatos, ismeretlen univerzum! Maga az idill! Ott nyüzsögtünk, kéklett az ég, volt ott ganajtúró bogár, ilyen légy, olyan légy, és még sokan mások, mégis jutott mindenkinek! Ragyogott a nap! Siettünk, ki ne száradjon! Ó, az a furcsa, feledhetetlen lelkiállapot! Aggodalom és elégedettség, megnyugvás és izgalom, csupa ambivalens érzetek! És, tudják, a kivételesség! Hogy mi, ott, kivételesek vagyunk. Mert ritka ám a lócitrom! Olyan ritka, mint a ló! Hová lettek a lovak? Oda, ahová a verebek. Egy darab se jött, csipegetni. Megritkultak, eljárt felettük az idő, bedarálta őket az evolúció, slussz-passz! Ámde mi!
Mondom ezt, persze, gyengülő hangon, ebben a homályos szobában, a falon, rajtam a pókkal. Igen, érezhetően fogy az erőm, ez a barbár ugyanis kiszív. Így eszik, tudják? Megakadunk a szánalmas, vékonyka kis hálójában – nyamvadt, semmirevaló tákolmány, de mi megakadunk benne, ránk ragad, aztán ez meg előbukkan, megharap, ami fáj, és el is bágyaszt, befon és… kész. Kiszívja belőlünk a nedveink. Hűsölni jöttem, értik?! Nem ezért! Na, de most már mindegy. Tulajdonképpen hálás lehetek, hogy legalább ez a lócitromos idill eszembe jutott. Mégiscsak szebb így. Egy fuvallatnyi boldogság. A halál előtt.
Jaj, a HALÁL!!!
Vajon a legyekért is kaszával jön? Biztosan nem. Minket lenéznek. Gondolom, valami vacak kis, akkumulátoros szegélynyíró lesz nála. Azt lengeti. Zümmög majd. Talán illene visszazümmögnöm? Nem fogok.
Mintha részeg lennék. Mint annak idején, az eperfa alatt, a nejlonon, a cefrének hullott epreken… Ó, istenem...
De elkalandoztam már megint, bocsánat! Bár, talán érthető, a helyzetemben… Fogy az erőm, tudják… Igazából alig van. Pedig be szeretnék még vallani valamit. Remélem, hogy utoljára rovarirtót ettem! Rovarirtót. És akkor megdöglik a pók is. Tudják? Méghogy a természet rendje...!
