Nem sótlan a kaja a mi ovinkban, nem is túl sós, nem is rossz ízű, "a gyerekek meg van, amit szeretnek, van, amit nem". Semmi baj vele. Azon kívül, hogy esetleg nincs:

– Jó napot kívánok, Apuka! Pont-pont-pont néni vagyok a Pont-pont-pont Óvodából!

Az óvónők mindig olyan drámai hangon szólnak bele a telefonba, hogy az ember a legsúlyosabb tragédiát sejti. Különösen délelőtt 11-kor, mikor a csemeték viselt dolgainak éppenséggel nem kéne hírértékkel bírniuk. Természetesen megáll bennem egy pillanatra az ütő. Aztán újraindul, de csak lassan, hogy a várható hirtelen gyorsulással még az életben maradáshoz megfelelő lehessen. Óvatosak az apai szívek. Előrelátóak.

– Jó napot kívánok! – mondom bizonytalan, kérdő jelleggel és nem is veszem észre, hogy visszatartom a levegőt.

Hatásszünet.

– Hát, van egy kis baj…

Ötvenmázsás ólomgolyó gördül szocreál kórház széles betontetején.

– Ó…

Megint hatásszünet. A golyó középtájt, ingva megállapodik, finom kis repedések indulnak alóla szerteszét.

– A gyerekeknek nem lett befizetve mára az ebédje!

Huhhh! Szívritmusom hirtelen helyreáll, az árnyékok a szobában egyszerre kivilágosodnak, és újra hallom a ház előtti berkenyefáról a madárcsicsergést. Huhhh! Ennyi tehát?!

Haloványan átsuhan rajtam a kérdés míg mentegetőzöm (vidorságom verbális, sőt, metakommunikatív pirulás és szemlesütés mögé rejtve), hogy „No, né’… hát mi azt naponta kell fizessük? Van ennek értelme?” De gyorsan rájövök, hogy az óvónő csak udvarias: valójában az egész hónap úszik. Juhéj, hát akkor gyorsan befizetjük, na, mondd már!

De nem addig van az.

– Az a helyzet, hogy a gyerekek ma nem kapnak ebédet… szóval haza kéne őket vinni 11-ig…

Először nem nagyon fogom fel. Aztán igen. Nincs olyan, hogy befizetjük visszamenőleg. Egy túrót. Pontosabban túrót sem, mert az akár ebéd is lehet.
Mindez megérződhet a hallgatásomon, mert az óvónő magyarázza:

– Darabosat kapnak ma a gyerekek… Ki van számolva...

– Értem – szólok erre felvilágosultan és komolyan. – Igyekszem megoldani…

Aztán már csak két megkönnyebbült szív illedelmes búcsúzkodása van hátra, és kaphatom össze magam, mert 11 óra 5 van. No, nézd csak! Eddig ezt észre sem vettem.

Útközben végiggondolom a dolgot, és a megértés racionális békéje tölt el. Hát persze, nincs az óvodáknak konyhája, nem ott kell fizetni, nincs kifüggesztve a faliújságra, mint az én ovimban annak idején. Az ebédeket nyilván egy cég gyártja, az igényléseket nála adjuk le online, amit befizettünk, azt legyártják, aztán kiszállítják. De csak annyit. És az óvodában is csak akkor jönnek rá, hogy kevesebb, mikor osztanák ki. Valóban, nincs mit vitatkozni ezen. Végül is, ma esznek otthon, aztán holnaptól – pár megkésett kattintás után – megint minden rendben. Szedem hát a lábam kötelességtudóan. De futólag azért még felködlik bennem egy költői kérdés: mi van, ha a kevésbé szórakozott szülők csemetéi közül páran (meggondolatlan, gyermeki könnyelműségükben) esetleg repetázni vágynak abból a darabosból?