Egy csendes ünnep. Ami (talán a múlt rendszer egyházellenes miliőjében) egybefonódott mindenszentek napjával az emberek fejében, és az utóbbi háttérbe is szorult.
Gyerekkoromban kiballagtunk a temetőbe, sorra jártuk halottaink sírját, és mindenkiért egy-egy gyertyát vagy mécsest gyújtottunk. Könnyű dolgunk volt. Persze az emberek kevésbé költöztek szanaszét. Mostanra, hogy halottaim is megszaporodtak, előtte pedig szétszéledt a család, feleségemé szintúgy, nem indulunk el. Itthon gyújtjuk meg az emlékezés lángjait. Ha mindenkit fel akarnánk keresni, több napig kellene utaznunk. Így persze „a halottak nem találnak vissza a sírjukba”, de arra még megfelel, hogy „ne zargassák az élőket” – amint annak idején nekem is továbbadták az ősi tudást. Holtak a holtakhoz, élők az élőkhöz.
De nemcsak a távolság a baj. Megkérdeztem egyik barátomat, aki javarészt Nyugat-Európában él, ott lakik és dolgozik, hazajönni pedig évente kétszer, ha tud, és nem is akkor, amikor ő szeretné, hogyan éli meg ezt, hogyan oldja meg a halottak napját. Nos, sehogy. Azt mondja, év közben is gondol az elhunyt rokonokra, barátokra, halottak napján pedig legtöbbször épp dolgozik. Itthon leginkább karácsonykor van – akkor meg ugye karácsonyozik. Mint mondja: „A többi ünnep elszáll mellettem…” A nyári szünetben keresi fel a sírokat, ha teheti. Azután arról beszél, hogy a nem olyan rég eltávozottaknál, ha fent hagyták a Facebook-fiókjukat a neten, már azt is fel lehet keresni. Ráadásul a szállásán szinte a teagőztől is beindul a tűzjelző, nemhogy egy gyertyától.
Persze, ez nem felmérés, nem tudom, hányan lehetnek még hasonló helyzetben – remélem, kevesen. És legtöbben maradunk, akik minden pörgésünk ellenére is meg tudjuk gyújtani a mécseseinket. Már csak azért is, mert halottak napján olyan közel kerül a két világ! És még mindenki számára megérezhető az összekötő kapocs vele, ami napjainkra a legtöbb téren elveszett és nagyon sokakban elkopott.
