Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy nemcsak a szürke gémek nem tudtak aludni, hanem én sem. Ezekután mintegy magyarázatként megkérdem: tudják, mi az a Low Metal? Nos, én tudom, sőt, megtapasztaltam, így elárulhatom maguknak: metálzene, de olyan, amely inkább perifériális, nincs a rock, a metal fősodrában. Nemigen dallamos, ahogyan hallottam. Márpedig hallottam, úgy este héttől bőven éjfél utánig, két nap is – az órát akkor már nem néztem. Leginkább rengeteg pergő és mélyen buffogó dob, daráló, inkább dallamtalan, recsegő gitár és hasonló hörgés (ez az ének). VAN, akinek tetszik, nyilván, hiszen különben nem rendeztek volna belőle fesztivált. És persze, legyen. Legyen! Épp elég hasonló dolog nem lehetett az átkos múlt rendszerben.

Na, persze más ezt hallgatni tizenévesen, és más most. Meg más úgy, hogy ott csápolok a koncerteken (tizenévesen!), mint jelenleg, két kisgyerekkel és a feleségemmel a Tisza mártélyi holtágának partján egy alkotóházban. Ahová direkt azért jöttünk CSAK hétközben, hogy a hétvégi, üdülőtelepi diszkó, miegyéb kimaradjon, és élvezhessük a csodás környezetet a tájvédelmi körzetben. Tudják: ladikon siklani, lassan a fák között, bakcsót, szürke gémet figyelni, a kis strandon fürdeni a kölkökkel, megmutatni, milyen is a sulyom, tanösvényen lődörögni a mocsár fölött, és a többi…

Erre kiderül egyik este, hogy nem mindenki ezért érkezett, mert nem messze, a kempingben feldörrent a metál, mégpedig vacsoraidőben. Nagyjából úgy szólt csukott ablakok mellett, mintha bent lett volna valami hifitorony. Na, kifogtuk!

Mártély, Tisza-holtág, béke, nyugalom
Fotó: A szerző fotója

 

Sic transit gloria mundi! Ezt meg azért írom, mert valahogy ott volt a fellépők között a Vágtázó Halottkémek is. Ők aztán nem mostaniak. Annyira nem, hogy AMIKOR ÉN MÉG KISSRÁC VOLTAM, hú, de szerettem! Csápoltam, pogóztam rá. Meg a többi hasonszőrűre, amik akkor voltak. Nem is kevés időn át, mert kezdtem a Beatricével, de valahogy belelógtam a Nirvanába még. Csak nem hasonlókra jártam? Ej, ej… És mennyire is érdekelt akkoriban a csend? A környék nyugalma? Ha Charles Bukowski lennék, penetráns lenne a válasz, így annyit írok: kevéssé.

Ahogy ebbe belegondoltam, nem állítom, hogy a nosztalgia könnycseppjei gördültek végig az arcomon (mert nem), de mégis nyugodtabb lettem. Másnap különösen. Mert nappal a strand, a holtág, a susogó nyárfák pont olyanok voltak, mint előtte. A ladik siklott, a zöld víz ragyogott, a vízimadarak rikácsoltak, a strandon béke és még csak tömeg sem. Ó, és a gyerekek persze tudtak aludni. Ők még nagyon tudnak, szinte bárhogy és bárhol. Akkor meg nem mindegy? Legalább beszélgettünk a párommal két nagyot, mi két nagyok, a nagyok dolgairól – egy másik generáció, akik egykor olyanok voltak, mint a kis gyerkőceik, aztán meg olyanok, mint a fesztiválon a srácok, aztán meg állítólag felnőttek, tehát igazán lehetnének körültekintőbbek. Ha értik, hogy mire gondolok.