Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán, egy határszéli kisvárosban, amely később sokszor visszatérő motívumként jelent meg műveiben – nem mint konkrét helyszín, hanem mint az elveszett otthon metaforája. A hetvenes évek végén indult pályája a Mozgó Világ hasábjain, ahol első elbeszélése, a Tebenned hittem már megmutatta azt a különös, hömpölygő mondatszerkezetet és sűrű atmoszférát, amely később védjegyévé vált.
Első regénye, az 1985-ben megjelent Sátántangó azonnal kultikus státuszba emelkedett.
A magyar vidéki pusztulás táncrendjét megörökítő mű Tarr Béla rendezésében filmként is legendássá vált: a hét és fél órás fekete-fehér alkotás az art house mozi egyik csúcsteljesítménye lett. Krasznahorkai és Tarr együttműködése később olyan filmekben folytatódott, mint a Werckmeister harmóniák vagy A torinói ló, utóbbi Tarr búcsúfilmje volt 2011-ben.
A Sátántangó után következő regények – Az ellenállás melankóliája, Háború és háború, Rombolás és bánat az Ég alatt, Az urgai fogoly – mind egy-egy világvégi tájat járnak be, legyen az a magyar ugar, a posztkommunista Berlin, a kapitalizmusba fulladó Kína vagy a szakrális Kiotó. Krasznahorkai hősei bolyongók, akik a megismerés lehetetlenségével küzdenek, miközben a világ lassan, de biztosan széthullik körülöttük. A mondatok gyakran oldalakon át tartanak, a gondolatok spirálisan mélyülnek, mintha maga az írás is ellenállna a lezárásnak.
A szerző nemcsak prózában, hanem esszében és rövidprózában is maradandót alkotott.
A Seiobo járt odalent című kötetében például a szépség és a transzcendencia keresése áll a középpontban, miközben japán szentélyek, reneszánsz festők és kínai szobrászok világába kalauzolja az olvasót. A 2024-es Zsömle odavan és a hamarosan megjelenő A magyar nemzet biztonsága című művek tovább mélyítik azt az univerzumot, amelyben a lepkék halála éppoly fontos, mint az emberi létezés megoldhatatlan csapdája.
Krasznahorkai életműve nemzetközi szinten is elismert. 2015-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat, 2019-ben az amerikai Nemzeti Könyvdíjat a legjobb fordítás kategóriában. Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte, míg W. G. Sebald szerint „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja”.
A Svéd Akadémia döntése nemcsak az írói pályát ismeri el,
hanem azt a művészi magatartást is, amely következetesen szembemegy a divatokkal, a piaci elvárásokkal és a leegyszerűsítő narratívákkal. Krasznahorkai nem alkuszik: művei nem kínálnak könnyű megértést, de cserébe olyan mélységeket tárnak fel, amelyek ritkák a kortárs irodalomban. A Nobel-díj tehát nemcsak egyéni siker, hanem a lassú, meditatív, filozofikus próza diadala is.
Krasznahorkai László munkássága bizonyítja, hogy az irodalom képes ellenállni a világ zajának, és képes megőrizni azt a belső csendet, amelyben az ember valóban szembenézhet önmagával. A Nobel-díjjal most hivatalosan is a világirodalom legnagyobbjai közé lépett – de azok számára, akik már régóta olvassák, mindig is ott volt.
Lapunkban Időhurkok címmel beszámoltunk a szentendrei MűvészetMalomban rendezett, október 26-ig még látogatható Minduntalan – Krasznahorkai László prózavilága című kiállításról, a cikket itt olvashatják.
A nyitóképen: Csihar Attila, Krasznahorkai László, Vágvölgyi B. András és Menyhárt Jenő. Fotó: Déri Miklós. Forrás: Wikimedia Commons
|
