Verslámpák és tetovált sorok

Amikor elkezdtél verstárgyakat készíteni, vajon mi volt a valódi mozgatórugó? A versnek vagy magának az alkotónak szántál egyfajta merchandisingot? Úgy is fogalmazhatnék: a produktumhoz kötődő tárgyat, vagy a tárgyat – és azzal együtt az élményt – próbáltad meg eladni a költészettel? Vagy éppen fordítva történt mindez?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan pillanat, amikor megpróbáltam pusztán „eladni” ezeket a tárgyakat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok született marketinges. Ez utóbbi egyébként egy külön zárójelet is megérne – ezúton is várom a menedzserek jelentkezését! De ha visszatérünk az eredendő gondolathoz: a kiindulópontom az volt, hogy a líraiságot vagy a költészetet a közgondolkodás szinte kizárólag a leírt szöveghez, az irodalomhoz köti. Én viszont arra a felismerésre jutottam, hogy ez nem elsősorban egy műnem, hanem sokkal inkább egy életérzés. Egy olyan megfoghatatlan hangulat, ami ugyanúgy benne lüktethet egy ruhakölteményben, vagy egy olyan pillanatban, amivel bárki találkozhat a hétköznapok során, mégis kiemeli azt a megszokottból. Ha visszatekintünk a múltba,

a népművészeti vagy iparművészeti tárgyak által régen is létrejött egyfajta költői minőség.

Én pusztán ezt a hagyományt próbáltam meg modern tárgyakkal, kortárs eszközökkel újra feltalálni és átemelni a jelenbe.

Lenyűgözően széles a paletta, amin mozogsz. Felsorolnád, milyen konkrét formákat öltött ez a kísérletezés az elmúlt időszakban?

A teljesség igénye nélkül – hiszen az elmúlt tizenkét-tizennégy év alatt számtalan dologgal kísérleteztem –, valahol a testverseléssel indult az egész. Ez a vonal a kortárstánc iránti személyes szenvedélyemből nőtte ki magát. Először művészi fotókra írtuk rá a saját verseimet, majd megjelentek a verstetoválások. Utóbbiak persze lemoshatóak voltak, de döbbenetesen jól rezonáltak a közönséggel: ezzel az eszközzel hihetetlenül sikeresen tudtuk megfogni a fiatalokat, a gimnazista korosztályt. Innen pedig már csak egy lépés volt a gondolat, hogy ha a bőrre írhatunk, miért ne tehetnénk ugyanezt a ruhákkal?

Fához bilincselve, a kihaló irodalmi művekért. Budapest, 2015

Így születtek meg a konkrét könyvekből, verssorokból készült ruhadarabok, sőt, egy teljes versdivatbemutatót is szerveztünk. Volt egy „Lássunk túl a ruhán” elnevezésű akciónk is, ahol neves kortárs írók és költők szignóztak egy-egy fehér blúzt vagy „egyberuhát”, amelyeket aztán jótékony célra elárvereztünk. Ezt a fajta művészeti jelenlétet egyre többször kapcsoltam össze jótékonysággal, hiszen így mindenki nyert: a kortárs irodalom kapott egy kis vizuális hírverést, miközben a kezdeményezés egy önmagán túlmutató, nemes célt szolgált.

Ezután következtek a versékszerek: nyakláncok, gyűrűk, amelyekre egy-egy gondosan kiválasztott verssort applikáltunk. Ez egyébként egy rendkívül kényes és nehéz folyamat. Egyáltalán nem mindegy, mit visel magán az ember, mert könnyen az ellentétes hatást érhetjük el vele: ha a szöveg nem rezonál a viselőjével, a tárgy nem elmond valamit róla, hanem csak kérdőjeleket hagy maga után, rosszabb esetben nevetségessé válik.

A kép önmagáért beszél: versmaszk a Covid idején

Aztán jött a Covid, ami minden alkotó számára új, kényszerű kereteket teremtett. Hogyan alakult át ez a performatív jelenlét a bezártság alatt?

A pandémia valóban óriási kihívás volt. A performativitás jóformán csak az online térben tudott megvalósulni, de őszintén szólva, ott szerintem el is halt a varázsa. Ekkor mozdultam el a lakberendezés, az intimebb terek irányába. Váradi Andreával közösen például megalkottuk az úgynevezett verslámpát. Erre egy Radnóti-vers sorai kerültek, a koncepció pedig magával a fénnyel és az árnyékkal játszott. Ha jobban belegondolunk, ez is a régi, jókívánságokkal hímzett faliterítők egyfajta modern továbbélése. Találkoztam már olyannal is, aki a kedvenc verssorát a konyhafalra írta fel, de a lámpa különlegessége az, hogy hangulatvilágításként funkcionálva magára a térre, a minket körülvevő falakra vetíti a szavakat. Szintén a Covid hozadéka volt a versmaszk is, mint a kor szimbóluma.

Ha már a gasztronómia és a konyha szóba került, térjünk át a teára. Tavaly volt Kosztolányi Dezső születésének 140. évfordulója, amihez te egy egészen különleges formában kapcsolódtál, összekötve a tea iránti saját vonzalmadat az övével.

Valóban, a Kosztolányi-estemet a tea iránti rajongásom köré építettem. Bár az én teafogyasztásomnak meglehetősen prózai oka van – egyszerűen fáj a hasam a kávétól. Lehet, hogy Kosztolányival a kávé iránti rajongásunk is közös lehetne, de így maradt a tea. Ez a folyadék azonban önmagában is mélyen költői. Ahogy Kosztolányi írja: „alig több a semminél”. Majdnem csak víz, mégis van benne valami boszorkányos. Benne rejlik a gyógyítás, a javasasszonyság ősi hagyománya; egy igazán misztikus esszencia.

Ezt az élményt azzal spékeltem meg, hogy egy különleges teaválogatást állítottam össze, ahol

a filterekre különböző Kosztolányi-részleteket helyeztem el.

Lutter Imre és Keönch László Farkas segítségével – aki zeneileg színesítette az estet – egy olyan komplex élményt hoztunk létre, ahol a versek hangulatára lehetett teát kóstolni. Ez már a klasszikus tárgyaktól egyértelműen a gasztrotárgyak felé való elmozdulás.

Hogy kell ezt vizuálisan elképzelni? A külső papírborításra kerültek a versek, vagy konkrétan arra a filterre, amit az ember belógat a forró vízbe? Bevallom, én már egy igazi „vers-teát” képzeltem magam elé, ahol magát a szöveget áztatod ki a vízben, és azt fogyasztod el, mint frissítő, vagy éppen felkavaró italt.

Bár az is egy izgalmas kísérlet lenne, és gasztronómiai esteken már vannak is hasonló vizuális vagy ízlelésbeli játékok, de az én megoldásom ennél klasszikusabb. A filternek arra a kis papírrészére kerültek a szövegek, amit az ember megfog – képzelj el egy picit nagyobb, esztétikus cetlit. Ez egyelőre egy kézműves termék, de ki tudja, talán egyszer eljutok odáig, hogy nagyüzemi méretekben is elérhető legyen.

Versgyűrű, Radnóti Miklós soraival

Mi hajt téged ebben a folyamatos formai keresésben? Mennyire elvárás ma, hogy a költészetet népszerűsíteni kelljen, akár ilyen formabontó eszközökkel is?

Azt hiszem, ma már mindent muszáj népszerűsíteni. Érdekes, hogy amikor ezt az egészet elkezdtem, még nem voltam tisztában ezzel a piaci alapvetéssel. Később világosítottak fel marketinges szakemberek arról, hogy a mai fogyasztói társadalomban ha valaki elkezd követni egy alkotót, egy bloggert, és az az illető egy idő után nem kínál valamilyen kézzelfogható, megvásárolható produktumot, a közönség egyszerűen kiköveti.

Brutálisan hangzik, de igény van arra, hogy a szellemi érték a végén egy birtokolható tárgyban is testet öltsön.

Jó érzés tud lenni, hogyha az ember „hazavisz egy darabot” az általa kedvelt művészi világból. Persze az eladás – a terjesztés rögös útja – már egy teljesen másik szakma, amiben én sem mindig mozgok otthonosan.

Említetted a terjesztés nehézségeit, de azért bőven akadnak pozitív tapasztalataid is ezen a téren. Amikor ezeket az irodalmi objektumokat, ha úgy tetszik, a költészet tárgyiasult formáit a közönség elé tártad, mennyire bizonyultak kapósnak? Mennyire „vették a lapot”?

Ez egy igazi gordiuszi csomó. Pozitív és negatív élményeim egyaránt vannak, mert ma Magyarországon már-már „kétségbeejtően” sok a tehetség, és iszonyatosan nehéz ezt a mezőt úgy kiegyensúlyozni, hogy mindenkinek jusson lehetőség a megmutatkozásra. Ideális esetben – bár az MMA-ösztöndíjak és az NKA-támogatások valami hasonló űrt próbálnak pótolni – szükség lenne egyfajta művészeti alapjövedelemre. Az író- vagy művészember ugyanis akkor is alkot, kutat, beruház, vagy éppen könyvtárgyakat készít, ha nem szólítják fel kifejezetten, és nem feltétlenül az azonnali anyagi haszonszerzés reményében teszi. Egy ilyen kis országban, ahol az olvasók által megvásárolt könyvekből befolyó összeg ritkán fedezi a költségeket, ez komoly egzisztenciális kihívás. Ha a közönség reakcióját nézem, talán a verstetoválások rezonáltak a legjobban, az valamiért nagyon mélyen betalált a fiataloknál. A többi tárgy leginkább a klasszikus „könyvmolyokat”, az eleve irodalomkedvelő réteget szólította meg. Érdekes egyébként látni, hogy amit tíz éve még magánakciók keretében csináltam, az mára globális iparággá nőtte ki magát: ma már világszerte rendelhetők irodalmi tematikájú tárgyak, könyves zoknik, ékszerek – persze döntően nem kortárs magyar költők soraival. Vagyis a nagy cégek is meglátták azt a piaci rést, amit én is nyitogattam annak idején.

Versmedál, -karkötő és -gyűrű, költészet igazán testközelben

Az ékszerkollekciódat én is különösen izgalmas iránynak tartom. Milyen anyagokkal dolgoztatok? Ebben is a megszokottól való eltérés, a művészi formabontás volt a cél, vagy inkább a klasszikus ötvösmunka dominált?

Nem vagyok ötvös, így az egyedi formanyelvhez külső segítséget, illetve kreatív technikai megoldásokat kellett keresnem. Volt olyan nyaklánc, amelyet egy plexiszerű anyagból vágattam ki – ezt viseltem magam is a költészet napi fellépéseken –, máskor pedig előre gyártott elemekkel, például nagyítós üveglencsékkel dolgoztam. Ezek alá bármilyen általam tervezett vagy terveztetett grafikát be lehetett illeszteni a kiválasztott verssorokkal, így az egyediséget a szöveg és a vizualitás intim találkozása adta. De ha már a fizikai kontaktusnál és a kézzel kapcsolatos dolgoknál tartunk, egy időben a versmasszázzsal is kísérleteztünk. Számomra a versolvasás önmagában egyfajta meditáció, ami szinte magától megtörténik, amikor az ember lecsendesedik.

Ezt az elmélyülést próbáltuk hangtálazással, relaxációval és masszázzsal összekötni. Megdöbbentett, hogy sokan mennyire félreértették

ezt a közeledést, mintha egy teljesen ártatlan, testet-lelket felszabadító, hétköznapi feszültségoldást indokolatlan prüdériával kezeltek volna.

Bevallom, én sem vagyok prűd, de első hallásra bevallom, úgy képzeltem, hogy magát a verset masszírozzák bele az alanyba. Talán úgy, hogy a mozdulatok a betűk formáját követik a bőrön. Vagy pusztán arról volt szó, hogy a szöveg a fülön keresztül érkezett a tudatba, miközben a test ellazult?

Itt a szöveget elsősorban hallani lehetett. Ugyanakkor performanszok, könyvbemutatók során csináltunk olyan performatív játékot kortárstáncosokkal, ahol a hátukra írtam fel szavakat, betűket. Abban a ritmusban pörögtek elém, hogy gyorsan letöröljem és újraírjam azokat, így a feszülten figyelő nézők menet közben rakhattak össze egy plusz jelentést a betűkből. A kreativitás persze határtalan, de nem is mindig az a lényeg, hogy a költészetet vizuálisan beleerőszakoljuk a térbe. Sokkal inkább arról van szó, hogy észrevegyük: mennyivel több helye lenne a mindennapjainkban. Számomra ez napi létszükséglet. Egy szakrálisabb, minőségi létállapot, ami egyúttal képes feloldani a hétköznapi feszültségeket is. Sőt, edukációs célokra is kiváló: egy-egy rendhagyó irodalomórán például a diákokkal közösen készítettünk versmaszkokat, közelebb hozva hozzájuk az alkotás folyamatát.

Szép ívű kerülővel meg is érkeztünk azokhoz az írásokhoz, amik egyáltalán értelmet adnak ezeknek a projekteknek. Ez az út pedig a csenden keresztül vezet, amely rendre visszatérő, holisztikus vagy akár ezoterikus témád. A Magyar monszun című prózakötetedben mégis egy némileg disztópikus, zajos világot társz az olvasó elé. Úgy tűnik, a csendre vágysz, de a zajban élsz. Mintha a társadalmunk és a technológiánk fejlődése is ránk dőlne.

Ezt nagyon pontosan látod. A mi világunk lényegében egy hatalmas, artikulálatlan zaj, amelyben alig marad tér a csendnek.

Verslámpa – és a csend, ami megszólít

Amikor regényt írok, teljesen át kell lényegülnöm. Jelenleg például Lichtenberg Hajnal vagyok, egy tizenhat éves lány mágikus képességekkel. Ez a fajta azonosulás, amikor az ember belehelyezkedik a szereplői helyzetébe, szinte már egy termékeny identitászavarral párosul, és ehhez elengedhetetlen az a bizonyos „zajos magány”. Ilyenkor felszínen csend van, de a mélyben sűrűn zajlanak a folyamatok. A Magyar monszun novellái és esszi pedig pont az ünnepeket keresik ebben a disztópikus világban. Azért, mert

az ünnepben még tetten érhető valami áldott, archaikus csend,

egyfajta szakrális rögzítettség. Ebben a kötetben egyébként színházkritikák is helyet kaptak. A színház egyre fontosabb eleme az életemnek, jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktorandusza vagyok, ahol művészettudományos szemszögből, elemzőként merülhetek el alkotótársaim lenyűgöző világában.

Ha egymás mellé tesszük a Két világ között alszik című verseskötetedet és a Hajnal öröksége című ifjúsági fantasy regényedet – amit jómagam egyfajta „néprajzos fantasyként” értelmeznék –, adódik a kérdés: van-e átjárás a kétféle beszédmód között? Mi az, amit versben, és mi az, amit prózában tudsz megfogalmazni?

A próza természete mindig konkrétabb, irányítottabb, kereteket kíván. Ezzel szemben a verseskötet sokkal filozofikusabb, tele van homállyal és titkokkal. Mégis léteznek átjárások: vannak vándor alakok, akik felbukkannak a tíz-tizennégy éveseknek szóló Hajnal örökségében, majd szinte észrevétlenül megjelennek a felnőtteknek szóló lírában is. Ilyen például egy múltba vesző, mitikus nagymama-karakter, aki a sámánizmus és a táltoshit örökségét hordozza magában. A nagyszüleink világa számunkra már egy titokzatos, mesébe illő tartomány, amit nem ismerünk eléggé ahhoz, hogy kézzelfogható legyen, mégis zsigerileg vonzódunk hozzá.