Az idei Ünnepi Könyvhéten élénk érdeklődés övezte Demeter Szilárd kötetét, ezért érzem indokoltnak írni róla akkor is, ha korábban jelent meg.
A kisregény anekdotaszerű novellák füzéréből áll. A mű szemléletére és az ezredforduló életérzésére is jól kiválasztott műforma az anekdotikus jelleg, erre az elbeszélési módra a világnézeti szkepszis és a szubjektivizmus egyaránt jellemző. Demeter ezt az elbeszélő hagyományt avantgárdszerűen újítja meg. Az anekdotikus elbeszélésre jellemző élőbeszéd-szerűség, közvetlenség, személyes, familiárisan kvaterkázó hangnem ötvöződik ennek ellentétével, az eltávolító elvontsággal. A szóbeliség szövegszerűvé alakul, illetve a kettő együtt hat. Nem a kontextualitás, hanem a kollázsszerű ko-textualitás jellemző a narrációra. Az elbeszélő nem mondatban, hanem kifejezéshálózatban gondolkodik. Ezáltal egyrészt egészben láttatja a történetet, másrészt eltávolítottan elvonttá teszi azt. Ugyanakkor mindez a szabad függő beszéd régi jó eljárását is magával hozza, poétikailag így valósul meg az elbeszélő és hősei értékrendszerének, szemléletének, illetve torzulásának közelítése – akár Mikszáth novelláiban –, de absztrahálva, távolságot tartva a megszólalás mikéntjétől. Megőrződik az ízes tájnyelvi (nyárára, szivarat), fordulatos, csattanókkal fűszerezett előadásmód. De távolságtartással, elvonatkoztatott dimenzióval. Az elbeszélő szemléletét végig szenvtelenség jellemzi, ily módon leginkább a szereplők világlátása érvényesül. A szerző később is kerüli az egységes világelbeszélés totalizmusát, ezért nyelvi attitűdjében az anekdotikus novellát a tárcanovella alakzata váltja fel a függelékben.

Miért tartotta fontosnak a szerző, hogy megírja a könyvét? A történelem iránt felmerülő kérdés izgatta, s nekünk, olvasóknak is erre a kérdésre lehet esztétikai válasz a könyve. A szerző szerint a korszakváltásnak nem lehet egységes, ideologikus magyarázatát adni. A változásnak eszerint nincs észoka, inkább spontán jellegű. Innen ered az abszurd látásmód. Ezért érdemes inkább a valóságos sorsok szinte katalogizáló szemrevételére figyelni. A romániai rendszerváltozást láthatjuk, korszakküszöb előtti, igazi, véres forrásponti és utáni látószögből az erdélyi hegyek népességének életében. Így akár az emlékirat hagyományát is követheti a mű. Mi jellemző erre a közegre? Erdélyi hegyek közötti szokásrendszer: brutális megalázások, kis zárt közösségekre jellemzően verések, bicskázások. Farkastörvények uralkodnak, és igen, elég állatiasan. De mindezt természetesség, néha már derű lengi át. Az ennek megfelelő esztétikai minőség a durva groteszk. Hiszen az embereket a főbűnök jellemzik. A gyilkolási vágy általános. A könyv címe is az Ószövetségből vett bosszúra buzdító szövegre utal. Nincsen tiszta képlet. Valójában hibrid kisközösség. Falusiak, bányászok, szekusok – szinte családszerűen átszőve közöttük a kapcsolatok. Tele sérelemmel, bosszúvággyal, nem elvek, eszmei értékek, hanem zsigeri bosszú és élvvágy hajtja őket. Nagyon sokan meghalnak – teljesen értelmetlen módon. Nem a kommunizmus eszméje miatt ilyen ez a világ, hanem az elvtelen és bunkó totalitariáusság miatt. A keresztény hagyomány sem érvényesül. Furcsamód az antik görög orfikus mítosz jelenik meg az emberi eredet hermafrodita voltáról, a kétfelé hasadásról, a másik fél, mint a szerelem oka és transzcendens törvénye. Emberalatti brutalitás jellemzi a helyet, egyben elvont antik bölcseletekkel átszőve, amelyek így egyszerre veszítik el és tarthatják megjelentésüket. Dekonstruálódnak. Leginkább az egyik szerelő, Kagur testesíti meg mindezt. A szekuval is összejátszó vagány, akinek minden mindegy, csak „pina és pia legyen”. Pszichopata, de az orfikus mítosz elbeszélése mégis őt érinti meg leginkább. Ez is meglepetése Demeter Szilárd kreatív írásművészetének.

A regény, az anekdotikus novellafüzér a főszereplő, Egyszemjankó köré épül. A bolond, ám zseniális doki fia szinte a flaubert-i és a morbid kívülállást testesíti meg. Négyfele vágja szeretett édesapját, úgy temeti el. A titokzatos ógörög mitológiát jól ismeri, ugyanakkor be tud illeszkedni a teljesen elvtelen és érték nélküli közösségbe is. Mindent kívülről szemlél, semmin sem lepődik meg. Koravén. Ebből a tárgyiasan éles tekintetű szempontból lírai vonatkozása is van a műnek. Hiszen az alanyt, a szubjektumot nemcsak értelmi, érzelmi, akarati komponensei építik fel, hanem szociometrikus, pszichometrikus kapcsolatrendszere is. Erre utal, hogy a fejezetcímek a főhőshöz tartozó családtagok, iskolatársak, földik nevét viselik. A jellemző gúny- vagy becenév pedig máris jellemzi az elbeszélő szemlélet módosítását. Így ugyanazt a közeget különféle nézőpontokból láthatjuk. Ez utóbbi mintegy függelékben szerepel – az elbeszélőforma itt a tárcanovella szövegfejlesztő elveit követi. A novella műfaját az anekdotikus szemléletmód kapcsolja össze a publicisztikus tárca, karcolat műfajával. Mindkettőre jellemző a humor és az irónia, de annak abszurd változatában.

Hogy mi emelkedik a „nagy mű” rangjára, azt nem lehet a jelen olvasásában megállapítani. Ami engem illet, a könyv Báró című fejezetét illetően nem csodálkoznék, ha ez bekövetkezne. Ebben jelenik meg leginkább az a morbid abszurditás, történelmi borzalom és annak utótraumája, ami az egész mű atmoszféráját áthatja. Már a név is jellemző, hiszen valójában nem arisztokrata származásra, hanem embertelen harácsolásra, majd ugyancsak embertelen, őrületbe hajszoló, büntető rabságsorsra utal. Több lesz itt a tét, mint a szokásos „történelem alulnézetből” műfaji sajátossága, feltárul az emberi lét abszurditásának és kiszámíthatatlanságának iszonyata.

A mentálisan beteg gyermeket, mint édesanya gyilkolja meg a szkizoid báró, aki sosem volt igazi nemes. A többiek pedig babonás rettegéssel szemlélik az eseményeket. Mintha szicíliai maffiatörténetet olvasnánk. Átérezzük a ballada ősi rettenetét is, és annak sikeresen megújított hagyománykozmoszát. Az anekdotikus írásmód ezredforduló utáni változatait olvashatjuk. Mint már jeleztem is: az élőbeszéd-szerűség szövegszerűséggé változik, a humoros adomázás textualitássá. A két szélsőség együttes hatása adja a szerző nyelvi magatartásának lényegét – bár a függelék tárcanovelláiban mintha alábbhagyna ez a termékeny összetettség. Nekem legalábbis jobban tetszik a kötetben az anekdota hagyományának újszerű megalkotása, mint a tárca műfajé. A kapcsolódás Bodor Ádám írásművészetéhez nyilvánvaló, de megújítva, átsajátítva azt. A magyar epikus hagyománynak van egy erős emlékirat-tradíciója, ennek egyéni változataként is olvashatjuk Demeter Szilárd könyvét.

Demeter Szilárd: Kéket kékért  Irodalmi Jelen Könyvek, 2017., 191 oldal.