Rendezés

Pedig házam van a város jobbik részén, igaz, lenne mit felújítani rajta, de akkor is kertes ház, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy ilyen körülmények között él, a napi pénz persze, a napi pénz előteremtése nem olyan egyszerű, ha kapok megbízást, nem holmi egyszerű kis színpadi rendezésre, hanem nagyszínpadra, abból a fizetségből valameddig mégiscsak élni lehet. Most is rendezni megyek, különös helyre, a Fekete-tenger melléki kikötővárosban valaha ismert színház működött, jelentős prózai és zenés társulattal, de évtizedekkel ezelőtt bezárt, nem ismerem az okát, nem is érdekel, csak azt tudom, a romániai forradalom idején az egyik fiatal rendezőnő megsebesült, találat érte, azóta biceg, húzza a jobb lábát, s azt mondják, kárpótlásul nevezték ki Constanzába igazgatónak, azzal, hogy szervezze újra a színházat. A tengerparton élni mégiscsak jó. Állítólag valahol látta az egyik rendezésemet, Lélekgyakorlatok – kintorna a huszadik században, az alcímet én találtam ki, talán olvasta róla valamelyik kritikát, s ennek alapján hívott meg. Valószínűleg megérezte, hogy a lélek csak dadog ebben a világban, nevet, sír, sopánkodik, de azért mégis reménykedik, s ez a remény kelti föl benne a vágyat a másnapi életre. Az abszurd dráma ideje lejárt, de ki kellett taposni azt az utat is, hogy bebizonyosodjék, nem vezet sehová; nehéz megtalálni, melyik az ember útja – puff neki, belezöttyentem egy hatalmas kátyúba, a lengéscsillapítók sem tudták felfogni az ütközést, a kocsi keményen csattant, ha így folytatom, ezzel az öreg autóval soha nem jutok el Constanzáig. Jobban kell figyelnem, elvégre…

Mi az, hogy elvégre? És ez itt a bökkenő. Képtelen vagyok folytatni az ilyen mondatokat, pedig éppen erre lenne szükség. Nem állhatok oda a rendelkező próbán ezzel a töredékkel: – Kérem szépen, a darab elvégre… – és végül nem a darab értelmezését folytatom, hanem a saját életemről nyüszögök.

A színészmesterség tanára arra figyelmeztetett a főiskolán, éppen Az elveszett paradicsom konfliktusjelenetét mutattam be a félévi vizsgán, nem felejtettem el, égett az arcom, nem a többiek miatt, a magam egyszemélyes drámáját éltem meg, bár a mester illedelmesen általános hangnemben fogalmazott, de tudtam, nekem szól, az én pocsék életemről: – Kollégák, jegyezzék meg, a színpadon nem a maguk rendezetlen életét kell előadni, hanem a darabot.

Ezek szerint már akkor is a lélek kintornájával küszködtem, csakhogy könnyedén továbbmentem egy vállrándítással, legalábbis így látszott, s talán magam is elhittem. Élj bátran, biztatott mindig az anyám, s most, hogy meghalt, kezdem érteni, talán kezdem érteni, nem úgy gondolta a bátorságot, ahogyan én, bele mindenbe, egy-két könnyű gesztussal, aztán ha már elegem lett belőle, egyszerűen továbbálltam.

Hosszú az út, gondolkodhatom a darab főhősén. Nem én választottam a drámát, a színház kért fel erre. Azt sem tudom, nekem való-e. Már eleve itt van a főhős. Még soha nem rendeztem főhőst. Nem is tudom, létezik-e egyáltalán ilyen figura. Az ember pondró. A Revizor kezdőképében így jelentek meg nálam a szereplők. A kerek színpad, mint egy elhasznált, elkopott dob piszkossárga, hatalmas bőrfelülete. Ásító üresség, s egyszerre itt is, ott is átütik a felszínt a mélyből a szereplők: a postamester, az iskolamester, a kórházigazgató és a többi vidéki ember, végül maga a polgármester is. Mint a földből eső után előbújó hernyók, úgy ágaskodnak elő. Hol van itt főhős? – kérdezem én. Sokkal inkább a lélek kíntornásza, igen, olyan ember, aki hasonlít arra a rovarra, amely most nekirepül a kocsi szélvédőjének, az üveg csillog a napban, szétszórja a fényt, a rovar pedig azt gondolja, neki erre a fényességre van szüksége, ezért él, s halálosan belezuhan a hamisságba.

Mit kezdjek ezzel az emberrel? Kiáll és szónokol, hogy az élet így meg úgy, s bármi nehézséget tartogat is, ő megküzd vele? A fenébe is! A levél ismét eltéríti a figyelmemet. És éppen a napokban, nem sokkal az indulás előtt kellett megkapnom. Mostanában ritkán, talán egyáltalán nem kapok ehhez hasonló küldeményeket. Ilyet pedig egyáltalán nem.

Az apám írt. Felforrósodott a levegő a kocsiban, le kellene húznom az ablakot, de akkor meg bevág a szél. Inkább tűröm, hogy a hátam nekitapadjon az ülésnek, arcomon folyjon az izzadság. Egye fene, elvégre nem bújhatok ki a bőrömből. Apám azt írja… azt írja… Egyáltalán, hogy írt. Évtizedek óta nem kaptam tőle levelet. Hogy akkor mi állt a küldeményben, nem tudom. Nem emlékszem, aligha lehetett fontos, egyáltalán nem volt fontos, egyszerű formaság: kedves fiam, szeretettel köszöntelek, remélem, jól vagy, nagy fiú lettél – vagy valami hasonló.

Nagy fiú lettem… Nemrégen múltam ötvenéves, apám már túl a nyolcvanon. Egyéves koromban ment el. A mostani levélben azt írta, mint egy kisdiák, aki nem tanulta meg a leckét, s miután fölszólítják, magyarázkodni kezd, de én nem a tanár vagyok, nem szólítottam föl, minek magyarázkodik nekem, szóval azt írta, kénytelen volt elmenni, nem, nem, „elmenekülni”, így fogalmaz, mert végigfényképezte a forradalmat, a bukás után nem akarta megsemmisíteni a filmeket, elvégre megismételhetetlen kordokumentum, de félt, hogy rátalálnak.

Nem igaz. Tőlem menekült el meg az anyámtól. A pesti külvárosi csinos lánytól, aki a szürke házban nőtt fel, egyszer visszavittem őt oda, nem sokkal a halála előtt, ezt kérte, ki se szállt a kocsiból, csak nézte a házat, azóta még koszosabb, még sötétebb lett a fala, aztán intett, hogy menjünk, de még annyit mondott: – Ha itt kell maradnom, öngyilkos leszek. – Apám meg a budai úrigyerek. Elképzelem, mennyire megijedt, amikor gyereke született. A forradalom kapóra jött neki.

Nem foglalkozhatom egész úton az apámmal. Mire odaérek, meg kell találnom a darab ritmusát, a főhős helyét. Látom, nemigen szabadulhatok tőle, pedig nem hiszem, hogy létezik főhős. Hiányoznak a nagy eszmék, a nagy döntések, a nagy drámák.

Ja, igen. Apám írt még valamit. Hogy hozzam haza őt. A borítékon nem szerepelt a pontos címe, azt sem tudtam, melyik utcában lakik. Felhívtam a városka polgármesteri hivatalát, ott mondták, hogy egy szociális fenntartású öregotthonba fogadták be.

Már két hete rendezek. Nehezen megy. A szereplőket nem én választottam, azt a lehetőséget azonban megadták, ha egyik vagy másik színész végképp nem illik bele a rendezői koncepcióba, kérhetek helyette másvalakit. A rendezői koncepció kifejezést meg végképp utálatosnak tartom, rendezői koncepció és főhős – a kettő együtt különösen agyoncsapja az élet leheletét. Minden megmerevedik tőle, abroncs. Én valami emberit, valami közvetlen gesztust akarok…

Tegnap üzenetet kaptam egy férfitól. Azt írta, ő maga is színházi ember volt, már csak ezért is örülne a találkozásnak, egyébként pedig a Fekete-tenger partján rajta kívül talán egyetlen magyar sem él, jó lenne szót váltani az anyanyelvén.

Éppen hozzá tartok. Akadozik a darab. Nem él a színpad. Rendezgetem a bábukat, ki honnan jöjjön be, merre forduljon, elhangzanak a szövegek, de minden kívül marad a drámán. Kívül, kívül marad! És ezért én vagyok felelős. Rajtam múlik, hogy bevigyem őket a mélybe. Evezzünk mélyebbre! – kiáltottam föl unalmamban és elkeseredésemben, de a színészek nem értették. Hogyan magyarázhatnám el nekik, hogy valami egyszerű, természetes gesztusra van szükség, arra a cselekvésre, amelytől egyszeriben minden közvetlenné és hitelessé válik – ne szégyelljem kimondani: emberivé.
Minden városnak megvan a maga illata. Constanzában a sós tengeri áramlat a fahéj függönyével keveredik. A színházi ember távolabb, szegényes helyen lakik. Az épületek egymásra nyomorodtak, az idők folyamán összetákolták a házakat, ahogyan éppen tudták, hogy az embernek lakóhelye legyen. Egy széles, belső udvarba jutok, félig fölverte a gaz, másutt köves por száll föl a falépcsőkön, bár nem ízléstelen ácsmunka, attól tartok, az egyik fok mindjárt leszakad alattam. Két gyerek, kopaszra nyírva, klottnadrágban a porban ül, játszanak, kavicsokat dobálnak egymásra. Nevetnek, amikor valamelyik ráhullik a másikra.

Csengő nincs, Miklósnak hívják, talán Miklósnak, elfelejtettem megnézni a levelében, no, mindegy, ha tévedek, majd kivágom magam valahogy. Üvegbetétes ajtó, nincs rajta függöny, be lehet látni.

Alacsony, hordóformájú ember. – Üdvözlöm, Miklós, jól emlékszem, Miklós? – Igen, igen, de szólíthat bárhogy, nekem most minden szó édes. Bevezet a szobába, mögötte még egy helyiség nyílik, az is nyilván az udvarra néz. Szabadkozik a kövérsége miatt, miután bezárt a színház, nem kellett vigyáznia az étkezéssel, mostanában valószínűleg a balettkar is újjászerveződik, de abban neki már nem jut szerep. Aligha szomorú, tárgyilagosan mondja. Valami furcsa hangot hallok a szomszéd szobából, nyüszítést. Belesimul a kopott levegőbe. Először riadtan figyelem, mégsem taszít. Nem félek. Csak most veszem észre Miklós feleségét. Köszönök, bólint, mosolyog. Valami illedelmes bók az asszonynak. Megint ugyanaz a hangtalan mosoly. A süketnémák reagálnak így. Miklós kitalálja a gondolatomat. Nem, nem, nevet kövérkésen, aztán nem azzal folytatja, hogy a felesége román, nem ért semmit a mi szavunkból, azért mosolyog, hanem egyszer csak – hogy jön ez ide? – így szól: – Ő is árva!

Az árvák nemigen beszélnek. A szomszéd szobából megint a nyüszítés. A nevelőotthonban találtak egymásra, kinézek az udvarra, a két porban ülő gyerekre, a kopaszra nyírt fej elég az árvasághoz, anyám egyszer engem is kopaszra nyíratott, és nekem éppen akkor jutott eszembe, hogy nincs apám.

Miklós, amikor felnőtt, már balett-táncosként jegyezték Bukarestben is, megkereste az anyját. – Jöjjön, megmutatom.

Begörbedt karok az ócska fotel karján. Elveszett arc, csorog a nyál. Nyüszítés. Hiába minden, sehol a tekintet.

– És tudja, hogy maga a fia?

– Nem, de én tudom, hogy ő az anyám.

Beleharapok az ajkamba. Hirtelen berekedtem. Mondanék valamit, nem tudok. Azt gondolom, nem illendő Miklósra néznem. De tévedek, szelíd az arca, megelégedett, mosolyog, és az anyjára néz. Mert ő látja, amit én nem.

Aztán elmegyek. Lefelé a nyikorgó falépcsőn, ha le kell szakadnia, úgyis leszakad, a két gyerek a porban, kopasz fejük világít, rám néznek, nem találnak bennem semmi rendkívülit, én meg végigtúrom ujjaimat a hajamban, van hajam, és már egyedül arra gondolok:

Mi lesz velünk, apám?

Borítókép: Tóth Angelika: Woodland