Irodalmi, költészeti témák egész sora fémjelzi A látogatás emlékét. Korábbi versvilágának tudatos továbbépítését. Egyfajta részösszegzés is ez a kötet, legfőképpen azért, mert megkapjuk tőle a költő jellegzetes önképét és a költészetről vallott felfogását.

Ahogy ő írja a hátlapon: „…történetek és érzelmek zsúfolódnak össze ebben a kötetben, minden, ami belefér egy látogatásba. A látogatás emléke a legerősebb a számomra, vagyis valami, amit megidézni lehet, de aminek már nem vagyunk a részesei.” Vagyis valami újfajta vendéglétnek a lenyomatai ezek a művek. S ez vonatkozik az irodalmi alakok megjelenítésére, de a legszűkebb emberi, családi tematikára is. Hasonlóképpen, mint ahogy azt láthattuk a szinte egy időben megjelent novelláskötetében is (Az öregasszony, aki valamikor kislány volt). Hiszen az életmű egységét is említhetjük…

Szó esett arról, hogy történetek jelennek meg a versekben. Napjainkban nem ritka az ilyen jelenség, elég például a kortársak közül Fenyvesi Ottóra utalnunk, hiszen ő is gyakran él ezzel a technikával. S ami a látogatást illeti: az azt jelenti, hogy nem leszünk ott végleg. És kit látogat meg az ember? Barátot, beteget, vagy éppen várost, helyszínt. A címadó, Lator Lászlónak ajánlott vers a vágyakat fejezi ki, miközben „...minden annyira más már…” A ciklusok előtt álló mű pedig az otthonosságérzést szólaltatja meg, némi hiány megjegyzésével (A folyó felett, a magasban). Az „ikervers” az utolsó előtti Itt fent, a magasban, mintegy biztosítván a keretet. Szerepet játszik a Duna-motívum is, mint egyszerre szétválasztó és összekötő jelenség. Közvetve számos történelmi esemény, köztük tragédiák folyója. És a múló idő gondolata is gyakran érintődik nála. Miként a magányosságé is.

Valami elvágyódásféle jelentkezik például olyankor, amikor Kosztolányi vagy Weöres hatásait véljük fölfedezni egy-egy szövegben. A Pilinszkynek ajánlott Találkozásban megérinti a tisztaság élménye. „…s jön feléd a sápadt és hegyes, / és tudod jól, a Bárány követe ő, / pillantása valamit keres, / nincs a szemében semmi követelő, // csak tisztaság, mi elnyugtat végre ---" Egy régi telefonbeszélgetés fölidézése egyben méltó lírai emlékmű is. Ilyesfajta tisztaságról nincs szó a Testemlék ciklusában, melynek élére nem véletlenül került az ószövetségi mottó: „Meg kell említeni vétkeimet ma”, Mózes könyvéből. Az itt következő versekben Verlaine és Rimbaud viharos viszonya elevenedik meg, mégpedig úgy, hogy Petőcz mindkét szimbolista számára „kölcsönöz” szövegeket, képzelt levelek segítségével. Szemléletesen jelenik meg ez a különös, meghitt, ugyanakkor botrányos kapcsolat, melyben „két férfitest egymásra rímel”. A drámai dialógusok tovább színezik irodalomtörténeti ismereteinket, s akár színpadon is megjeleníthetőek lehetnének a szövegek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy mindez önfeledt költői játék Petőcz számára.

További verseiben is szembetalálkozunk a bűnnel, hiszen Oscar Wilde alakja hasonlóképpen felkínálja ezt a lehetőséget. Egy kulcssor innen: „…Csak a tested érdekel, nem érdekel más…” Nem kétséges, hogy mindemellett a lélektani mélységeket próbálja szerzőnk feltárni (Amikor a legszebb). Közben lecsupaszítja az emberi kapcsolatot, s ezt a stílus puritanizmusa segíti. Akkor is így van ez, amikor a saját szobrába beleszerető Pygmalion kerül a középpontba. Ilyenkor persze mindig gyanakodik az olvasó: vajon a költő belebújt-e hősének bőrébe? Amikor például némaságot érez a csönd helyett. Kétségtelenül izgalmas az ősi történet újraélesztése, újraformálása. A mai szereplíra szép példáját mutatja föl Petőcz, a tőle megszokott bravúrral és teremtő képzelettel.

És kirajzolódik a kötet íve. Újabb és újabb szerepekkel. (Tudjuk, hogy a költő egyébként a színészethez is vonzódik, és igen kiválóan adja elő műveit.) A művészet maradandó szépségét hirdeti, és ebbe beletartozik az erotika ízléses ábrázolása is. A korszakokon átívelő élményvilág. A szobrász, ha öreg egyik részlete: „…így lehet az minden / időkre majd az alapja / annak, ami élet, így / lészen majd a szobortest / követendő példa mi- / nékünk…” S ha az örök értékeket érinti, akkor idekívánkozik, hogy egy pillanatra megidézi József Attila Ódáját is. Kisebb módosulásokkal vendégszöveg ez A csillámló sziklafalban.

Legszemélyesebb versei az Azt hiszem ciklusban olvashatóak. Szépséges fájdalom költözik itt a versek soraiba, a halál érintésének rögzítésével. E tekintetben is rokonítható ez a világ a már említett novelláskötet világával. Közvetlen hangon ír Tandoriról, és nagy ívű versben „felel” Kosztolányi Hajnali részegségére Az ismeretlen úr vendége címmel. Igen, újra a látogatás vagy a vendéglét… Az egyik legszebb verspillanat: „…Felnézek az égbe, ahol / minden este bál van, / és megköszönöm mindazt, ami történt…” Az olvasó megszólításában, a hozzánk intézett közvetlen beszédben nagy elődje hangját követi, de az is benne van, hogy „az ismeretlen úr” olykor az ember fejére koppint. Hiszen földhözragadtságunkban meglehetősen esendők vagyunk...

És esendőségünk akkor is látható, ha elveszítjük a hozzánk közel álló embert. Itt megrázó anyaversek erősítik ezt a tényt (Anyám arca, Az utolsó álom). Éppen a puritán hang és az eszköztelenség teszi drámaivá a megszólalást, a tények puszta közlésével. Ahogy a Két arc zárósorai jelzik: „…Anyám és apám. / Két arc – távozóban. / Az egyik – az út elején. / A másik – a megérkezés pillanatában.”

Petőcz András: A látogatás emléke, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2022, 113 oldal