A földet kémlelni, kérdeztem. Azt, mondta nagyanyám, de nem bővítette. Anyámtól tudtam meg, hogy ilyenkor nagyapám nem a földet kémlelte, hanem az időjárást próbálta tetten érni a földeken vagy a termést megsaccolni. Tetten érni, saccolni, kérdeztem volna, de nem magyarázták tovább, mert folyton kérdezek, nincs idő erre, menjek játsszak vagy csináljak valami hasznosat, szedjem össze a tojásokat a tyúk alól, vagy ganézzak ki a nyúlketrecben, vagy, de mielőtt folytathatták volna, rendszerint elbújtam a tennivalók elől valahol a szénapadláson vagy a góréban, ha az épp nem volt csurig kukoricával.

Újabban pedig nem volt. Én jobban szerettem így félig teli, ahogy nagyapám mondta, mikor nagyanyám károgott, nagyapám szerint károgott, hogy most mi lesz, nézze meg, félig üres a góré. Ilyenkor nagyapám, csak rágott egyet a pipája végén, és úgy mondta, mintha csak kilélegezne, félig teli van az, ne akadékoskodjon nagyanyám annyit. Ez volt náluk a párbeszéd. Nagyanyám pedig nagy svunggal megragadta a vesszőseprűt, mindig azt hittem, fel akar rá szállni, de nem szállt, csak meglegyintette vele jobbról is meg balról is a tyúkudvart, aztán mint aki ezzel rendet is tett, visszaakasztotta a nyírfaseprűt a szegre. Nagyapám meg hátra ment a disznóólhoz, mintha ott lenne valami fontos dolga, pedig a disznók rendszerint addigra már a hátsóudvar fürdetőjében dagonyáztak.

Úgy irigyeltem azokat a disznókat, még medencéjük is volt, igazi kis betonmedence. A tyúkudvar nem csak a szárnyasoké volt. Ebben az udvarban nem csak kotkodáltak, kukoriztak, gágogtak, meg burukkoltak, de röfögtek is. A disznók fürdetője a tyúkudvar hátsó sarkában volt a szín bejárata mellett. Nyaranta, a nagy melegben, amikor csak úgy szikrázott az udvar, szívesen belefeküdtem volna magam is, de csak a bokámig ért. Persze, kinek volt hozzá gusztusa. Merő disznógané az egész, legalábbis szagra, közel se kellett menni hozzá.

De most máshogy volt ez is. A nyár, de még a tavasz is váratott magára, a disznók fürdetőjében labdát pattogtathattam, és a kocák, süldők, ártányok sem röfögték tele az udvart, ott dagadtak az óljaikban. A tél, mint egy húshorgász, nem hagyta veszni a fogását. A rügyek csak pislogtak az ágak között, a hóvirágnak még csak a szára növögetett. A föld, amit nagyapám kémlelt, kemény volt, fekete, a nap még nem tudott elég közel merészkedni hozzá, hogy felébressze.

Március közepén még azzal incselkedett a tavasz a TSZ dolgozóival, hogy időben kezdhetik a talaj- előkészítő munkálatokat, aztán ősziesre fordult az idő, és a John Deerek és Rába Steigerek parkolópályán várhatták a startot, legalábbis így magyarázta a dolgokat Niki Lauda rajongó apám.

Ma már tudom, hogy ez annyit jelentett, hogy a megszokottnál három héttel később indulhattak a munkagépek a földekre. De akkor ebből csak annyit észleltem, hogy nagyapám reggelente kiment a határba a földet kémlelni, és nagyanyám szerint ugyanezt tették az utcában lakók, Tarkáék, Báróék, Ékék és az összes szomszéd, aki a Vörös Csillag TSZ csillagzatába tartozott. Majd a földművelés napján jól leszerepelünk, mondta nagyanyám. Károg már megint, nagyapám szerint, de ez van, mindennek ára, nehogy már azt higgye nagyanyám, hogy a tavasz csak minket várat, váratja az a Lennint is, lehelte nagyapám két szippantás között. Ez akkoriban pont elég gondolkodnivalót adott nekem, amikor a negyedig tele góréban bújkáltam a mindenféle ganézások terhei elől. Aztán egyik reggel mentem nagyapám után én is a határba kémlelni, a földet, az időjárást. Amikor koppant a papucsa a parkettán, nyikordult az ajtó, ott voltam én is, teljes fegyverzetben a Lila ruhás nő alatt (később tudtam csak meg, hogy másolat), az ő és a mi szobánkat összekötő folyosón.

A határ, amit mindig csak titokzatosan emlegettek, egyszer csak ott volt előttem. Elég hamar, ahogy a Böszörményiről áttekertünk a Keleti Hídon. A kakas még nem kukorékolt, mikor elindultunk, a drótszamarat nagyapám csak kifektette a földszélén. Aztán állt ott, nem a bicikli, nagyapám, mellette én. Álltunk ott, és figyeltük a földet. Néztem, hogy ő, hogy nézi. Próbáltam én is úgy, abból a szögből, de összezavart, hogy igazából nem is a földet nézte, hanem az eget. Csendes, nyújtózkodó világ. Ez volt a határ. Nagyapám állt a szélén és nyújtózkodott, mintha szőlőként téphetné le az éppen érő napot. Nyújtózz egyet te is, fiam, mondta, és az ég felé nyújtottam a kezem én is, mintha elérhetném, a hajnal tejködéből elő bukó égi testet. Ez a nyújtózkodás volt az első. Az első határélményem.

Hajnalodott, a fény még csak nyaldosta az ég alját, az előző napokhoz képest a szél hallgatott, nem mozdított a levegőn se jobbra, se balra. A határban nyirkos földszag volt. Mindennek ideje van, mondta akkor nagyapám. A pipája végén a hajnalba pattant a parázs. Nem a föld, hanem az ég mondja meg, hogy mikor jön el az idő. Ennek a földnek még csak eztán lesz március, mondta, pedig már április volt nekünk. 1987. április 20. Másnap ágyazni kezdtek a vetésnek.

A várakozásokhoz képest kevesebb idő állt rendelkezésre, ezért a talaj-előkészítést végző John Deerek és Rába Steigerek háromműszakban dolgoztak, olvastuk a Balmazújvárosi lapban. A traktorok fel-alá szántották, boronálták, karcolták a fekete földet, mint nagyanyám vessző- seprűje a tyúkszart. A szántás után jöhetett a nehéztüzérség, apám szerint. A kultivátorok, amik nem csak mélyen lazították fel a talajt a magoknak, de a gyomot is szépen kigyomlálták.

A különböző kultúrák vetését reggel hatórától este nyolc óráig nyújtott műszakban végezték a szövetkezet dolgozói, a helyi újság híradása szerint, és a munkával a hétvégéken és az ünnepeken sem álltak le. Ezt nagyanyám sepregetése is meg tudta erősíteni, a tyúkudvar talán még sosem volt olyan tiszta. Ennek és a szövetkezet munkacsúcsokra tervezett gépparkjának köszönhetően május 10-re a Vörös Csillagban behozták a lemaradást.