Ez volt az első kismonográfiám, a Rónay László szerkesztette Kortársaink-sorozatban. Arra is emlékszem, hogy a jeles irodalomtörténész miként kért fel a munkára. Székesfehérvárra szerettem volna meghívni egy, Tóth Árpádról szóló előadásra, amit nem tudott vállalni, és helyette írta, hogy dolgozzam fel Tamás Menyhért addigi életművét. Korábban már több recenziót írtam köteteiről, így örömmel tettem eleget a felkérésnek. (Aztán két évtizeddel később, a most már néhai Rónay László írt az enyéménél teljesebb összképű monográfiát róla.)

S most, hogy „Menyus” elment, és elővettem könyvecskémet, látom, hogy a hátlapon kézírással ez az első mondat a Vigyázó madár című művéből: „A január a múló időre emlékeztet, a halálra…” Most március van, és ez a hónap vitte el őt. Döbbenetes volt olvasni a hírt, amit pedig várhattunk. Sok bajjal, betegséggel küzdött az utóbbi években. (És micsoda egybeesés, hogy az azonos korú, nagy délvidéki alkotóval, Tolnai Ottóval egynapon haltak meg!) Néhány esztendővel túl a nyolcvanon. Időnként telefonon beszélgettünk, és akkor nem hiányzott a humor sem mondataiból. Mindig éreztem, hogy figyel a másik emberre. Ezt legutóbb már kevésbé tapasztaltam.

Bukovinai székely származékként – és ez nem a humor része – fájt neki, hogy Petőfi Sándor 200. évében a róla elnevezett laktanyát Mária Teréziára keresztelték át. Ahogy Hadikfalva emlékoszlopára című versében írta: „Őrizd a szót, / magadat őrzöd. / Harmatom a könny, / Mária Trézsi / ránk ontott / vérét mossa…” Igen, a madéfalvi veszedelem tényét nem feledhette a költő…

A nevével még a hetvenes években találkoztam először. Pécsi tanárképzős főiskolásként, és az is a teljesség részem hogy néhai csoporttársam, Sebők Gábor ajándékozott meg a Szövetségben a fákkal című verseskötettel. Akkor egy időre félretettem, aztán évekkel később elővettem. Akkor találkoztam először a hangjával, ami később átalakult, és egyre elmélyültebb lett. Lírájában és lírai elemekben gazdag prózájában is. Azokban a művekben, amelyekben megörökítette a székelység vesszőfutásának történetét, a második világháborús szörnyűségeket. Személyes sorsának és közösségének tragikus, és mégis fölemelő mozzanatait. Tőle olvashatjuk ezeket a sorokat 2015-ben a Nap Kiadónál megjelent Elfelé utak című regénykötetének hátlapján: „Mert kell-e hitelesítő szó a krónikásnak, aki maga is részese volt – igaz, gyermekfejjel – a közel húszezer lelket számláló, hazájában-hontalan töredék népcsoport második földönfutásának, majd »honfoglalásának«…”

Szederkényi Ervinnek, az akkori főszerkesztőnek hála, a pécsi Jelenkorban írtam először Tamás Menyhértről, később másutt is, és Rónay László ezekre figyelhetett föl. Igen, hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezek bekövetkeztek.

És jöttek a személyes találkozások. A budai Várban, a Litea Könyvesboltban, az Írószövetségben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vagy éppen Székesfehérváron.

És legutóbb, néhány évvel ezelőtt a budai Pethényi utcai lakásban, ahogy a jeles, és azóta elhunyt Gulyás Jánossal együtt részt vehettem A múltamat kihordtam… című MMA-s portréfilm elkészítésében, mint kérdező. Aztán már személyesen nem találkoztunk, maradt a telefon. Időnként ő hívott, máskor meg én őt.

És küldte újabb köteteit, amelyekről pl. a Kortársnak készítettem méltatásokat. Legutóbb a két esztendővel ezelőtti Magamban viselt világról. Sajátos őszikéivel, a pálya befejező szakaszának lírai dokumentumaival. Hátlapján egy korábbi Rónay László-szöveggel: „A Nap lassan eltűnik a látóhatár mögött, lassan sötétedik, de a költő számára biztonságot ad az a tudat, hogy alkotása, a „zenéje” a csönd része lett…” S ma már tudjuk, hogy az lett és lesz, ha el nem felejtjük! S a feledés ellen jó kalauz ez a verseskötet is. A nyolcvanon túljutott poéta feszesre szerkesztett költeményeivel. Képeskönyv is egyben, hiszen a szerző kedves tárgyai láthatók benne, együtt a szövegekkel. Kereszt, ősök képei a falakon, Kossuth-díj, költők és írók portréi. (Ady Endre, Babits Mihály, Balassi Bálint, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc.) Ezek a tárgyak láthatóak ama bizonyos portréfilmben is, amit költőnk és írónk halálának másnapján újra levetítettek az M5-ön.

A Magamban viselt világ épp oly találó cím, mint Tamás Menyhért legtöbb, szinte beszélő kötetcíme.

(Messzülő ég, Vigyázó madár, Esőrácsok, Alkonyút…) A hűség költője és írója ő, ugyanakkor a föld, a víz, az égbolt hármasságát is mindig szem előtt tartotta. Az Isten által teremtett világ ajándékait. Értékrendjében a legmaradandóbb példa az elődök közül Tamási Áron. Az én Tamásim című könyvében olvashatjuk: „…Örök őrséget állva, / konok cserefák párja / tűzi szívét az árva, / beszegzett éjszakára, / sebzett ágra, virágra…” Mostanra mindketten örök őrzőkké váltak. Ahogy éppen ennek a könyvnek dedikációjában írta: „..csöndbe-mélyült, ám annál tartósabb barátsággal…”

Őrzöm mindezt immáron én is, feledhetetlenül.