• Azt mondják, a testünket alkotó sejtek jelentős része hétéves ciklusokban megújul, cserélődik. Bensőnk is szüntelenül változik. A sejtszintű és a lelki változások kihatással vannak egész életutunkra, és arra az útra is, amit a költészet bejár, és amit megnyit előttünk. Ha néhány szóban kellene jellemeznie az elmúlt, majdnem évtizednyi periódus versvilágát (témáit, nyelvi útkereséseit, dilemmáit), melyek lennének ezek?

Bizonyos szempontból – a férjem, Oláh János halála utáni új élethelyzetem következtében – ez a kötet valóban másként született, mint a korábbiak. A „munkamódszerem” most is az volt, hogy ha eszembe jutott valami, azt leírtam. Leírom ugyan, de az elsőre papírra vetett szövegek többnyire vázlatok maradnak. Legtöbbször elő sem veszem őket, amíg annyira el nem távolodom tőlük, hogy jóformán már arra sem emlékszem, hogy pontosan mit is írtam le. Amikor újra előveszem, vagy inkább megtalálom valamelyiket, mert ha nem párnahajban tárolom is a verseimet, mint egykor Hlebnyikov tette a hagyomány szerint, de különböző füzetekben, dossziékban, iratos szatyrokban rejtőznek. Épp ott, ahol az adott papírdarabokat, irkalapokat a teleírásuk idején letenni kézenfekvőnek tűnt. Sajnos, nem vagyok elég rendszeres ahhoz, hogy gondosan helyet csináljak a dolgaimnak. Hátráltat ebben az a régi rossz tapasztalatom, hogy legelőbb úgyis azt a bizonyos helyet felejtem el, ahová gondosan elraktam őket. Az életvitelemből is következik, hogy

egyszer a konyhában, máskor a kertben vagy a hálószobámban jutnak eszembe leírandó dolgok, tehát legtöbbször nem a dolgozószobámban, ami nincs is.

A házi feladataimat – cikkeket, interjúkat többnyire a családi nappaliban írom – éjszaka. De ami megkülönbözteti az elmúlt nyolc évet a korábbiaktól, az az, hogy elment egyetlen, biztos olvasóm, már nem ösztönzött munkára a „közönségem” érdeklődése, megfogyatkoztak az ambícióim.

• A megrendülés érzésével ajándékoztak meg az életmű korábbi anyaversei (Akár a rozsdás késeket, Játszunk anyámmal, Születésnapi labdarózsák), az Örökségben a hitvesi és költőtársi összetartozás és elmúlás szubtilis darabjai (Ez nem ő; Tényleg kimosod?; Nem tudom eltakarítani; Megnézni, hogy van; A következő valóság) hasonló befogadói tapasztalatban részesítettek. Az ember milyen mélyen képes átélni a társa elmúlását? A költészet speciális pozíciója – az, hogy megírja, formát ad neki, szöveggé teszi a tragédiát – kínált-e fogódzókat a feldolgozásban?

A kérdésben említett négy vers közvetlenül a temetés után született, amikor még egyértelműen az voltam, aki addigi életemben voltam. Mióta az vagyok, aki mindezek után lehetek, konkrétan a saját sorsunkról – egy-két vers kivételével, amelyek messziről kerülgetik a témát – még nem tudtam írni. Először meg kellett győznöm magamat arról, hogy én nem haltam meg, nekem még valahogy folytatnom kell.

Hosszú időbe tellett, amíg azt a nagy méretű szakadékot, amely az életemben támadt János helyén, megtanultam kikerülni,

valamelyest figyelmen kívül hagyni, azért, hogy a valóságát el tudjam viselni. Ne rá koncentráljak, mert akkor magába ránt. Ez persze nem valami befejezhető folyamat, hazugságban élnék, ha azt hinném, hogy „túl vagyok” rajta. Az önvédelemből született tompultság azonban lassanként elmúlik, mint egy erős érzéstelenítő injekció hatása, mostanában kezdem fontolgatni annak a lehetőségét, hogy egyidejű feljegyzéseim alapján tudatosítsam magamban a betegség és a gyász eseményeit, végig-
gondoljam, hogy is történt, mi is történt velünk.

• Összeolvastam a kötet első sorát („A boncolástól eltorzult az arca”) és zárósorát („jobbak egymáshoz, mint amilyenek vagyunk”). Amellett, hogy e sorok kötetkeretet adnak, egymásra is utalnak, izgalmasan mutatják meg a versválogatás temporális jellegzetességét. Vagyis azt a tapasztalatot, hogy az idő minden időben nyitott, egybejátszódik a közeli múlt és a távoli múlt. A nyitóversben a közeli gyász, a záró-
versben a gyermekkori bombázás emléke idéződik meg, a kötet egészében is folyamatosan „egymás közelében” tartja a különböző idősíkokat. Milyen értelemben a legfőbb múzsája az idő a lírában? Ez a múzsa most állt készen arra, hogy a háborús, forradalmi emlékekről is beszéljen versben?

Nem volt külön szándékom, hogy keret legyen a kötet első és utolsó sorából. Mégsem egész véletlen, mert a keret mindig maga a személy, aki ír, ez lehetőséget teremt az ilyen összecsengésekre. Nagyon régóta, mondhatni egész életemben folyamatosan foglalkoztatott a háború, és persze a forradalom valósága is. Beleszülettem a XX. század – és a világtörténelem – egyik legvéresebb háborújába, de szüleim és nagyszüleim életének is legmeghatározóbb élményei a kommünök, véres világháborúk, diktatúrák és a felfoghatatlan ötvenhatos forradalom, a bennünk élő szabadságvágy visszafojthatatlan kitörése volt. Történelmünk egyik nagy ajándéka, bizonyíték arra, hogy minden XX. századi megpróbáltatásunk ellenére még nem feledkezett meg rólunk az Isten.

A nagy emberek és a nagy tettek emlékeztetik egy-egy történelmi közösség tagjait a hivatásukra, létük kihívásaira és lehetőségeire.

Amíg vannak a történetünkben ilyen rendkívüli események, ilyen magaslatok, addig van hová felnézzünk, van közös sorsunk, vannak közös eszményeink és feladataink. Az 1956-os forradalom ilyen magaslat, igazodási pont, és ezt azok, akik a forradalom oldalán álltak, együttműködtek, együttéreztek vele, pontosan tudták akkor is, amikor mindez épp történt. Ha tragikus és kegyetlen volt is a bukás és az azt követő megtorlás, belénk vésődött, hogy a csoda valóság, karnyújtásnyira van tőlünk, ha merjük, ha akarjuk. Tizenhárom éves voltam azon az őszön, és teljes szívvel átéltem azt, ami történt körülöttünk. Romantikusan, ahogy például az 1848-as forradalomról is gondolkodni szoktunk, hiszen kézenfekvő volt a párhuzam az események között. Sokat és sokszor írtam minderről, és a rendszerváltozás utáni évtizedekben meg is jelentek ezek az írásaim, például az Ismernek téged című prózakötetemben.

Ha emlékek kerültek elő a családi asztal mellett, azok nemcsak a magánsors lenyomatai, de akaratlanul is történelmi leckék voltak – mondja kötetével kapcsolatban a szerző, Mezey Katalin

 

Az Ég a város című elbeszélésfüzéremben, amely a saját élményeimből és általam jól ismert személyek élményeiből született. 1961-ben kerültem az egyetemre. 1964-ben félbehagytam pesti tanulmányaimat, és ősztől már dolgoztam, tanítottam Tatabányán. Még akkor is nagyon közel voltunk a forradalomhoz, a mindennapokat, mindenki mindennapi helyzetét még egész kézzelfoghatóan meghatározta az a tizenhárom történelmi nap, és szinte felfoghatatlanul sokrétű, tragikus következményei. Például, hogy kinek hol van a fia, a lánya, hogy ki miért árva vagy özvegy. Nem volt szabad beszélni minderről, mégis mindig erről volt szó, elharapott félmondatokban, elhallgatásokban, „a sorok között”, ahogy mondani szokás. Volt, aki provokátorként terelte errefelé a beszélgetést, volt, aki sorstársként, szimpatizánsként, volt, aki a kibeszélés belső kényszerétől vezérelve. Mi, akkori fiatalok, teljes egészében nem tudtuk átlátni ennek a keserves korszaknak a valóságát, csak lassan, fokozatosan ébredtünk rá, hogy milyen fájdalmak, sérelmek, tragédiák határozzák meg azt a világot, amelybe a saját vágyainkkal, törekvéseinkkel belenőttünk. 

• Tömör, mégis sokértelmű, vagyis a lírai sűrítés egyik lényegét mutatja fel a kötet címe, az Örökség. Reflexív viszonyt feltételez önmagunkhoz, közösségünkhöz, elődeinkhez, utódainkhoz. De mi az az örökség az Örökségben, amit Ön kapott, és amit továbbad nekünk, olvasóknak?

Ha emlékek kerültek elő a családi asztal mellett, azok nemcsak a magánsors lenyomatai, de akaratlanul is történelmi leckék voltak. Történelmi lecke volt az is, hogy minderről „házon kívül” nem beszélünk. Nagy összetartó erőt jelentenek az ilyen közös titkok, gyerekek voltunk, de eszünkbe nem jutott soha bármit is utcára vinni belőlük. Ma is nehezen birkózom meg a feladattal, hogy elmeséljem, megírjam, továbbadjam őket. Pedig tudom, hogy örökül kell hagyjak mindent, úgy, ahogy legjobb tudomásom szerint megtörténtek. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e rá elég időm? Legnehezebb perceimben az is felmerül bennem, hogy ugyan minek? A hazugság mai óceánjában kit érdekelne az igazságnak az a kis sziklaszigete, amelyre én ráépíthetem megélt történetünk kisded hajlékát. De aztán meggyőzöm magam arról, hogy

mindenkinek abban kell helytállnia, amit egyedül őrá bíztak,

arra kell koncentrálnia, amiben a részvétele nélkülözhetetlen. Ha van ilyen egyáltalán. De ez megint a feladat alóli kibújásra ösztönző kétkedés hangja. Ez tehát az örökség, amit természetesen ebben a kis kötetben nem tudtam átadni, de nyomokban sok minden benne van, mondhatni, hogy eddigi munkáimban többnyire csak az útjelző táblákat szúrtam le. Csakhogy azt is meg kellene írni, hogy miként és miért jártuk be, illetve, hogy érdemes-e bejárni ezeket az utakat? A főbb tételeket megnevezhetjük: eredet, hagyomány, égi-földi kötődések, gyökerek, de a sorsok sajátos színei, ízei, hajlásai és egyenesei nélkül valószínű, hogy nem elég meggyőző és nem különösen érdekes az ilyesmi.

• Egyszer a következőképpen nyilatkozott: „A vers alapgondolata legtöbbször nem kiszámítható módon bukkan fel bennem, és nem akkor, amikor én akarom.” Nagyon izgalmas ez a verssel, gondolattal alakuló együttlét. Amikor Ön és a vers ott vannak az íródásban, félelemérzés is van Önben, vagy legalábbis tart attól, hogy mi lesz? A szavak úgy is összeforoghatnak, hogy félelmes felismeréseket nyitnak meg Ön előtt?

Nem tudom. Azt hiszem, nincs bennem ilyen félelem. Elsősorban azokra a kérdésekre vonatkozó válaszgondolatok merülnek fel az ember tudatában, amely kérdések igazán foglalkoztatják. Engem pedig

mostanában leginkább Isten jelenléte foglalkoztat,

igyekszem tudatosítani magamban azt a jézusi kijelentést, hogy Isten országa közöttünk van. Tehát rajtunk múlik, hogy benne élünk-e. Tudjuk, hogy megvalósulásának egyetlen feltétele az, hogy mindig jó szándékkal, szeretettel forduljunk egymás és a világ felé, és hogy mindig Isten jelenlétében éljünk. Ahogy még nagyszüleim is, a mindennapi dolgokban is mindig Isten segítségét kérték, és mindent megköszöntek neki. Másként aligha tudták volna elviselni az elmúlt évszázad mindennapi életveszélyeit. Általában megtisztelőnek érzem, amikor váratlanul valami érdekesnek tűnő gondolat eszembe jut. Mivel ez leggyakrabban alkalmatlan pillanatokban – például elég sokszor alvás közben – történik meg velem, többnyire egyetlen félelem munkál bennem: az, hogy elveszítem az ajándékot. A gondolat illékony és sokszor egyszeri, amilyen váratlanul felbukkan, ugyanolyan váratlanul el is tűnik. Ahogy a partra futó hullámok kisodornak magukkal valami érdekes, ritka kagylót a fövenyre. De ahogy kisodorták, ugyanúgy vissza is moshatják, vagy befödi homokkal a következő hullám, így vagy úgy, de könnyen elvész.