Szeptember 9.

Körvonalazódik bennem az összes verseim kiadásának koncepciója. – Én elég későn, csak akkor kezdtem modern, egyanyagú (a „tartalmat” is, „formát” is nyelvi minőségként kezelő) verseket írni, amikor mások általában már elhagyják ezt a műnemet: vagy kinövik, mint valami gyermekbetegséget, vagy belehalnak (mint ahogy némely gyermekbetegségbe is bele lehet halni). Harmincöt éves koromig tulajdonképp csak inaskodtam különböző mestereknél, kezdetben legtöbbet az úgynevezett népieknél, de például Szabó Lőrincnél vagy (később) akár Eliotnál és Ezra Poundnál is. Mindenesetre az 1955 és körülbelül 1970 között eltelt több mint tíz év számomra kétszeresen is legényéletemet jelentette. Egyrészt az idő alatt felváltva éltem városban és falun, de tulajdonképpen a városban is falusi legényként szertelenkedtem, provokáltam, s közben küzdöttem gátlásaimmal, betegségeimmel, másrészt viszont, mint az egykori mesterlegények a nagyvilágban, vándoroltam a magyar és világirodalomban, s tanultam a költői mesterség fogásait. Szemben a tartalom és forma dualizmusával a modern, úgynevezett monista vers gyakorlatából 1970 táján sejtettem meg valamit. Akkor kezdtem írni az 1972-ben megjelent Érintések című kötetem tárgyverseit. – Na már most: a fent leírt folyamatnak megfelelően valószínűleg a gyűjteményes kötetem is az Érintések darabjaival fog kezdődni, s a tanulóévek, a vándorlások verseit talán Inasévek cím alatt, mintegy függelékben, a kötet végére teszem.

Rimaszombat, október 4.

A tegnapi alsósztregovai szereplésem (a Madách Imre halálának 150. évfordulójára rendezett emlékünnepségen) meglepően jól sikerült. S ez nem az ott elhangzott Madách-előadásom szerénytelen dicsérete akar lenni – nem!, az öndicséret itt máshová céloz. 

A háromszáz kilométeres út (Pozsonyból Sztregovára, autóbuszon, vonaton, személykocsin) annyira megviselt, hogy egyáltalán nem volt biztos, fel tudom-e olvasni az előre elkészített dolgozatomat. Sztregován mintha sírból, úgy kapaszkodtam ki az autóból: sápadtan, meggyötörten, állandó hányingerrel küzdve. 

Kétórás relax után azonban, hála istennek, rendbe jöttem. Az ünnepséget a pozsonyi Magyar Múzeum szervezte (tulajdonképpen Jarábik Gabi és egykori tanítványom, Forgon Szilvia), de az ünnepség résztvevői főleg pestiek voltak (Praznovszky Miska, Csorba Csilla a PIM-ből és sokan mások). Az elhangzott előadások inkább csak tisztelgések voltak, nem sokat tettek hozzá az ismert Madách-képhez. A költő kozmikus magasságaiba csak Baráth Attila (szintén Magyarországról) trombita- és furulyaszólója ért fel, egészen elérzékenyültem a hallatán. Gratulálni is akartam a művésznek, de mire hozzáférhettem volna, már sehol sem találtam: hamar eltávozott. Én A civilizátor kapcsán a Madách-művekben fellelhető Hegel-hatásokról próbáltam bölcselkedni. – Most a rimaszombati unokahúgoméknál nyalogatom sebeimet, pihenek. Közben Takács Zsuzsa verseit olvasom: Tárgyak könnye. 

Nem azért, mintha új könyv volna! Mikor hosszabb útra indulok, mindig beteszek egy könyvet is a táskámba, s most a kiszemeltek közül ezt láttam a legvékonyabbnak, úti poggyászba a legkönnyebbnek. (Apropó: T. Zs. állítólag nagyon beteg.) „Hogyan lehetnék veled minél többet, / hogy elég legyen, amíg újra találkozunk” – írja a költő, feltehetően a beteg anyjához. 

S aztán azt süti ki, hogy ha hozzáöregszik az anyjához, akkor már vele van: „Örülök, ha újabb ráncot látok a szemem / sarkában, örülök, hogy szürkül a bőröm”. Hát mit mondjak: elég morbid logika. De sajátos. Takács Zsuzsa eredeti látású, hangú költő, ez nem kétséges. Erénye valóban a végletes tárgyilagosság (vö. Tárgyak könnye). Nem kommentál, nem írja le a vershelyzeteket – mindig mintha egy régebben abbahagyott monológot folytatna, s az olvasó tudná, miről beszélt korábban. Minden felesleges körítést, mellérendelő viszonyt, kötőszót elhagy, csak az egzisztenciális közlések maradnak a versben. Sőt! Sokszor mintha nem is a költő beszélne, hanem a környezet tárgyai számolnának be a látottakról. De ez távolról sem jelenti, hogy T. Zs. közönyösen, hidegen viszonyulna a környezetéhez. Van itt érzelem, szenvedés bőven, csak T. Zs. verseinek hőse (de itt most valóban inkább „beszélőt” kellene írnom) tárgyilagosan szenved. Mint Flaubert alakjai.

Október 8.

S még mindig a „tárgyak könnyéről”, de immár itthon. (S közben, október 6-án, csöndben  hetvenkilenc éves lettem.) Ezúttal egy legalább százéves parasztbarokk butykos „könnyéről” akarok szólni! 2004-ben történhetett, Érsekújvárott, a hatvankilencedik születésnapomon. (Akkor még voltak, akik figyelemre méltatták a születésnapjaimat.) Feltűnt az ünneplők között Pelle Tibor barátom, földim is (úgy került oda, hogy, ha jól tudom, a leánya Naszvadon van férjnél). Ő is felköszöntött, méghozzá egy kis üveg péterfali szilvapálinkával. Tíz éve zsugorgatom, rejtegetem a butykost, de tegnap megfájdult a torkom, s eszembe jutott a kisüstim. Elég volt kétszer-háromszor gargarizálnom vele, s estére meggyógyultam. Vannak tárgyak, amelyek életvizet és örömkönnyeket sírnak.

Október 14.

Hirtelen megvilágosodik a fejemben egy régesrégi emlék: gyermekkoromban sokat fájt a lábam, pontosabban a térdem. Anyám azt mondogatta, hogy egyszer, télen betört alattam a falun átfolyó patak jege, s akkor fázott meg a lábam. Most már tulajdonképp csak a borzasztó, hasogató fájdalomra s a halálfélelmemre emlékszem az egészből. Meg arra, hogy anyám sütőben felmelegített, harisnyaszárba kötött árpát rakott a térdemre. S arra, hogy a furcsa terápia használt, mert hetven-egynéhány évig békén hagyott a nyavalya. De a napokban megint rám tört. Egy hete mankón bicegek.

Október 17.

Tegnap a gyógyszertár előtt (tüsszög a város, nagy az érdeklődés a gyógyszerek iránt, a járdára nyúlik a sor vége, utolsó vagyok a sorban) egy érdekes jelenet tanúja és részben részese voltam. Egy huszonöt év körüli jóképű, de erősen, mind a két oldalra sántító fiú küzdött a mankóival. Láthatóan mindkét lába izomsorvadásos. Az egyik mankója kicsúszott a kezéből, leesett a földre (kicsit talán kapatos is a srác), s a leesett mankót a másikkal akarja felvenni, de nem sikerül neki, erre megdühödik, káromkodni kezd, s a kezében tartott mankóval püfölni kezdi a földön fekvő másik botját, közben komikusan billeg, szinte táncol, hisz mankó nélkül nem tud rendesen állni. Az „Elkeseredésében mi telhetett tőle, nagyot ütött botjával a szamár fejére” szituációja: kompenzációs tettlegesség, a sértett másnak törleszt. Csakhogy itt ki sértett meg kit? A srác a tehetetlensége miatti haragját a vétlen boton tölti ki. A többsíkú jelenetbe még az is belejátszik, hogy a fiú közben érzékeli, hogy a sorban állók figyelme feléje fordul, s kicsit már szerepel, mutatja a hatalmát a bot fölött. Végül sikerül a kezébe ügyeskednie mindkét botját, odabilleg hozzám, s magyarázkodni kezd: „Obdivujem vás, pane, ja mám len 25 rokov a som vlastne zdravý, len nohy mi neslúžia a tie prekliate barly mi bránia v pohybe, obdivujem vás, že vám barla nezavadzia. Dajte mi euro na chleba.” („Csodálom önt, uram, én huszonöt éves vagyok és tulajdonképpen semmi bajom, csak ezek az átkozott mankók akadályoznak a járásban, csodálom, hogy magának nem okoz problémát a mankó. Tudna adni egy eurót kenyérre?”) – Egy egész eurót nem adtam neki, mert az, ugye, régi pénzben harminc korona volna, s annak idején csak egy-két koronát szoktunk adni a kéregetőknek. Volt viszont harminc centem, apróban, a patikából kijövet azt nyomtam a kezébe. De nem hagyott nyugodni a dolog. Felidéztem magamban, milyen csiszolt mondatokban mondta a fiú, amit mondott – ahogy a betanult szövegeket szokták mondani. Mi van, ha az egész mankós jelenetet is előre betanulta, s nekem (nekünk) mintegy csak előadta, hogy annál hatásosabb legyen a „Dajte mi euro na chleba?” kérése. Visszamentem hozzá, s a markába ejtettem a kért eurót is: „Za vaše dokonalé divadlo!” („A tökéletes színházi produkciójáért”), mondtam neki. Csodálkozva rám nézett, majd cinkos mosollyal hunyorított is egyet. Mint aki érti, hogy átláttam a szitáján, de mit számít az neki, ha már az euróját megkapta.

/Grafika: Sz. Eszteró Anett/