Pozsony, 2014. május 9.
A szlovák és cseh tévé tele van az 1945-ös „felszabadulás” évfordulójával, ünnepével, a magyar médiában viszont nagy a csend. Mondhatnám: nagy a zavart csend. És ez tulajdonképpen természetes is, mert hogyan lehessen a fasiszta német megszállástól való megszabadulást és a II. világháború végét úgy ünnepelni, hogy az ünneplők közben ne emlékezzenek arra is, hogy az emlékezetes évforduló Magyarországon egy újabb (ezúttal szovjet-orosz) megszállásnak és totális diktatúrának a kezdete volt? A cseheknek és a szlovákoknak 1945. május 9. lehet a felszabadulás ünnepe, mert Csehszlovákiában ezt a dátumot nem követte újabb megszállás (bár a kommunista totális diktatúra itt is csakhamar bekövetkezett), követte viszont az 1938-ban feldarabolt Csehszlovákia újraalakulása, a német Szudéta-terület és a Felvidék magyar részének visszakebelezése, Csehszlovákia német és magyar lakosságának kiűzése, vagyonának (és sokszor életének) elvétele stb., stb. A csehek és szlovákok a II. világháború végét egyértelmű győzelemnek, Magyarország lakosságának túlnyomó része, a földdel egyenlővé tett Budapest, az újra megcsonkított, kifosztott ország, a kétszázezer, szovjet katonák által megerőszakolt magyar nő, a háromszázezer, „málenkij robotra” (azaz Gulagra) hurcolt vétlen civil vereségnek és újabb tragédiák kezdetének érezte. És ez persze távolról sem jelenti, hogy a háború végének és a fasizmus pusztulásának akkor s most is nem örültek volna és nem örülnének, csak a győzelem-vereség antinómiája nem fér bele egy emléknapba. Magyarországon igazságos talán az lenne, ha külön volna emléknapja a világháború végének és a fasizmus fölötti győzelemnek, s egy másik emléknapon pedig a II. világháborúnak és következményeinek magyar áldozataira, valamint a szovjet megszállás kezdetére emlékeznének/emlékeznénk.

Május 13.
Holnap Szépíró-közgyűlés. Megyek „szépíró” barátaimmal találkozni, mert lassan már ott tartunk a szakadásban, ahol a XV. században a latinul csak gyengén beszélő (s többnyire magyarul verselő) úgynevezett deák-költők és a csak latinul író humanista poéták tartottak: nem értjük egymás szavát.

Budapest, május 14.
Tegnap este színházban (a „Pesti”-ben) voltam, egy problematikus Vízkereszt-előadást láttam: fölösleges színpadi effektusok tömege takarta el a tulajdonképpeni mondanivalót, s nem Viola, hanem Mária (Bata Éva) dominálta a színpadot meg Malvolio (Fesztbaum Béla). És ez a dominancia Mária esetében még rendben is lett volna, hisz a Bolond mellett ő a cselekmény másik hoppmestere, de Malvolio esete más. Ő a rosszindulatú puritánságával, vaskalaposságával tulajdonképpen a darab egyetlen negatív figurája, mellette mindenki más így vagy úgy rokonszenves, mert élni és élvezni akarja az életet. S ebből a felfokozott élni akarásból következik a véletlenszerű, a hihetetlennél hihetetlenebb helyzetek, jelenetek sora, amelynek végén azonban mindenki párra talál, csak az életképtelenségét moralizálással takargató Malvolio marad hoppon. Fesztbaum ettől a hagyományosan negatív figurától eltérő, bonyolult lelkű Malvoliót alakít, akinek életellenes puritanizmusától nemcsak környezete, hanem ő maga is szenved. Viszont így mintegy magára húzza a darabot, megbomlanak az eredeti látószögek, arányok. Tolsztoj annak idején Shakespeare vígjátékait többre értékelte tragédiáinál, mondván, amazokban időnként a hihetetlen, irreális helyzetek, fordulatok is funkcióval bírnak. (Nem úgy, mint a tragédiáiban!) Marton László Vízkeresztjében Malvolio realizmusa hatására néha az irreális, a valószerűtlen vígjátéki helyzeteket, fordulatokat is önkéntelenül realista szemüvegen át nézzük, s közben szem elől tévesztjük a funkcióikat.

Május 15.
Még mindig Budapesten. Állok a Ferenciek terén, a 7-es buszra várok. Nemrégen Tornai Jóskával álltunk ugyanitt, buszra várva. A nyolcvanhét éves költő elég rossz állapotban volt, állt mellettem, ziláltan, mint egy Lear király. Ritkás, ősz haja szétszórva, kopaszodó feje teteje tele májfolttal, s mikor látta, hol jártatom a szememet, lemondóan megjegyezte: – Lábon rothadunk, barátom, mint a zsizsikes búza! – Beleborzadtam a kegyetlen, de találó, pontos képbe.

Június 4.
Lelopták a kocsimról a számtáblákat, és azok, akiknek már volt ilyen esetük, azt javasolták, gyorsan kérjek a rendőrségen új rendszámot, és a régit érvénytelenítsem, mert a tolvaj felszereli a tábláimat a saját kocsijára, valahol betankol, és elhajt fizetés nélkül. És a számlát aztán rajtam, a számtulajdonoson hajtják be. – Ha-ha-ha!, méghogy gyorsan kérjek új rendszámot! Napokig tartott, míg sikerült új táblákat kapnom! A forgalmi rendőrség kint van Ligetfaluban, a két kilométer hosszú Köpcsényi utca végén, ahová már autóbusz sem jár. S mivel táblák nélkül a kocsimat sem használhattam, több alkalommal is végigkutyagoltam a hosszú, világvégi utat. A rendőrök ugyanis hol ilyen, hol olyan hiányzó papírok miatt nem intézték el egy nap alatt az ügyemet. Ma végre, miután reggel nyolctól délután négyig sorban álltam, szinte étlen-szomjan, megkaptam a két táblát. Micsoda öröm volt!

Komárom, június 7.
Érettségi találkozó. 1954-ben, hatvan évvel ezelőtt érettségiztünk, itt, Komáromban, az egykori bencés rendi gimnázium utódjában, amelyet akkor Tizenegy éves Középiskolának neveztek. Én tizenkilenc éves voltam, de voltak közöttünk huszonhárom-huszonnégy évesek is. Háborús nemzedék voltunk, ki ezért, ki azért maradt el az évfolyamtársaitól. Nézem magunkat most, hatvan év elteltével: 77, 78, 79 évesek vagyunk, idős, elhasználódott társaság. Elhasznált bennünket a XX. század, az a rendkívül forrongó, nyugtalan, sőt kegyetlen kor, amelyben nekünk élnünk adatott. Mindenki akadozva beszél, mintha már valami kollektív szélütés söpört volna át rajtunk.

Június 27.
Tegnap este a nagybeteg Czeizel Endre beszélt, életéről, csalódásairól – takaratlan őszinteséggel, megrázóan. Élete legnagyobb csalódása, mondta, az volt, amikor az abortuszok számát úgy akarta csökkenteni, hogy a nem kívánt terhességből származó gyermekeket amerikai örökbefogadóknak közvetítette, és ezért két év börtönre ítélték. De számos egyéb tudományos kezdeményezése is hajótörést szenvedett a társadalom meg nem értésén. (Például érdekes genetikai kutatásai és az azokból származó publikációi sem arattak osztatlan sikert.) 1935-ben született, akárcsak jómagam. De érdekes módon ő nem vesztett évet a háború miatt, mert időben, 1953-ban érettségizett. Míg hallgattam, egyre az járt az eszemben, hogy a nyolcvanadik évhez közel már szinte törvényszerű a csalódás: az ember rájön, hogy végzett bár életében akármilyen hasznos munkát, ő is csak úgy öregedett meg, mint bárki más, és úgy fog meghalni, mint bárki más.

Július 18.
Régi papírok közt megtaláltam anyám naplóit, verseit. (Mert ő is írt verset, és öregkorában egyre többet. Tőle örököltem az ilyenfajta hajlamokat – meg a neuraszténiámat is. De ezt most hagyjuk.) Csupa szorongás, panasz – magány és romlás árad az írásokból. Számomra különösen fájdalmas az olvasásuk, mert én Pozsonyban, térben messze anyámtól, de ugyanabban az időben (a 60-as évekről van szó, anyám, apám halála után, akkor maradt teljesen magára) szintén hasonló magányban senyvedeztem. Tisztában voltam, persze, anyám magányával is, s ha szív helyett nem jambusok, daktilusok dobogtak volna a mellemben, csomagolok, és megyek haza anyámon segíteni. De akkor engem már rég megrontott az a költői hasadtság, amelyről Pessoa ír az Autopszichográfia című kis remekében:

„A költő nagy színlelő.
Oly jól ért a színleléshez,
hogy csak színleg érzi ő
a kínt, mit valóban érez.”

Miről van itt szó? A modern poétikáknak arról az immár meglehetősen ismert tételéről, hogy a költő nem ott kezdődik, hogy átérez valamit, hanem ott, hogy képes felülemelkedni az átérzetteken, mégpedig abba a tudatrégióba, amelyben az alkotás egyedül lehetséges. Az érzéssel szimultán időben ugyanis nem lehet verset írni, az érzés heve ellehetetleníti a nyelvi kreativitást. De ez az élménytől való eltávolodás egyben menekülés is a művész, esetünkben a költő számára: az alkotó az alkotás idejére kilép a személyes kínból, amelyet egyébként „valóban érez”. S megvallom, anyám fájdalmas naplóit, verseit olvasva is azzal vigasztalom magamat, hogy legalább addig, amíg ezeket a magány tébolyáról szóló fájdalmas sorokat írta, nem érezte, vagy legalábbis kevésbé érezte magát a fájdalmat: a magány kínját.

Július 26.
Tegnap meghalt Dobos Laci. A halál közvetlen oka: tüdőgyulladás. De előtte, hónapokig már szinte élőhalott volt – AD-s. Halálával lezárult a szlovákiai magyar irodalom egyik jelentős fejezete.

Augusztus 2.
Tegnapelőtt (csütörtökön) eltemettük Dobos Lászlót. Írókollégái nevében Koncsol Laci búcsúztatta hosszan, megrendülve. A koporsó mellett én is beszéltem. Az elhunyt számos irodalmi és közéleti érdeme, alkotása mellett azt próbáltam megfogalmazni, hogy folyóirat- és könyvkiadóként hosszú évtizedekig a szlovákiai magyar írók munkaadója is volt. – A temetési szertartáson Koncsol mellett ültem, s hogy ne kelljen a nyitott koporsóban fekvő halott barátunkat néznem, egyre azt figyeltem, mint remeg Laci keze a mankóján.

Augusztus 5.
Ma mondta valaki a rádióban: Móricz temetésén, 1942-ben alig volt ember. Dobos temetésén rengetegen voltak, de Magyarországról például alig néhányan. Jelent ez vajon valamit? Hol volt Pozsgay Imre, Csoóri Sándor, Balogh Zoltán, az elhunyt barátai, küzdőtársai? És a szlovák kormány részéről hol volt akár csak egyvalaki is, hisz annak idején D. L. „szlovák” miniszter is volt, meg parlamenti képviselő, a temetés nagyszerű alkalom lett volna egy szimbolikus szlovák--magyar találkozóra, megbékélési gesztusra. Ez lett volna Dobos Laci utolsó nagy tette. De a történelmi alkalom elmúlt. Lacit végül is tulajdonképpen csak a család, a barátai és a hazai tisztelői temették. De így legalább őszintébb volt a búcsú, meghittebb a temetés (ha lehet egy temetés egyáltalán meghitt).