Diákkoromban, amikor Révai József kommunista főideológus könyvében Petőfi Sándort „saját kora bolsevikjának” nevezte, érthető módon a családi könyvtárunkból mindjárt leemeltem a Petőfi összest –sok-sok kiadásának egyike megtalálható volt a magyar családok többségében. Nem azért került az asztalomra, mintha addig nem ismertem volna számos Petőfi-verset, de az ostoba és persze az újságokban nyakra-főre idézett Révai-mondatnak élét vegyem a magam számára.

Mivel Babits Mihályról a gimnáziumban nem tanulhattunk, ráadásul szekszárdi születésű lévén földimként is tisztelhettem, nagy örömömre szolgált, hogy egy eldugott antikváriumban kezembe került egy Babits-kötet, s benne Babitsnak a Nyugat folyóiratban 1910 novemberében megjelent cikke: Petőfi és Arany. Jobbkor nem is történhetett volna.

Babits Petőfi és Arany örök kontroverziáját egyéniségükből értelmezi.

„E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek,

hogy valamelyiket mindenikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseinek öntudatlan alapját.”

Petőfi rajza Aranyról (Wikipedia)

 

Ezután az olvasó figyelmét Gyulai Pál akkor megjelent Petőfi-esszéjére irányítja. Úgy véli,

„aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri.

Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik. Jobban vizsgálva, még forradalmiságán is észrevesszük ezt (nincs jobb szó) a nyárspolgári színezetet.” „Petőfi férjnek született és családapának.”

Gyulai Pál kitűnő ötlete – Babits szerint –, hogy „Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső hazafias költeménye, Arany kalásszal ékes rónaság, világosan ezt az átmenetet mutatja.

„Ami a legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leírásaiban,

a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör színben, világításban igen keveset ad hozzá a képekhez.

Ami megint oda megy ki, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképpen nem szubjektív költő. Az ő egészséges, egyszerű lelkén, majdnem egészen természetes színekben látjuk a világot.”

Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkívül egyszerű, átlátszó és naiv – írja Gyulai Pál megállapításait helyeselve Babits.

A téli esték 1848 januárjában írt versének részlete jelzi ugyanazt a mentalitást, amit a Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában közismert sorai fejeznek ki.

 

Hova lett a tarka szivárvány az égről?

Hova lett a tarka virág a mezőkről?

Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,

S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

Odavan mind! csak az emlékezet által

Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.

Egyebet nem látni hónál és fellegnél;

Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldus, valóban,

Vállain fejér, de foltos takaró van,

Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,

Sok helyen kilátszik mezítelen teste,

Ugy áll a hidegben s didereg… az inség

Vastagon van bágyadt alakjára festve.

Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?

Mostan ott benn szép az élet a szobában.

 

A Minek nevezzelek és a többi híres szerelmes vers, Az Országgyűléshez és más hazafias mondanivaló egyaránt egyszerűen csengő rímekkel szól Petőfi. Csoda-e, ha széles körben

az egyszerű népesség népdalként szerette, énekelte

és máig szereti verseit.

Nála jelent meg először a családi líra, a hitvesi szerelem, a puszta, az Alföld költészete. A magyarság vele kezdi minden új évét.