Diákkoromban, amikor Révai József kommunista főideológus könyvében Petőfi Sándort „saját kora bolsevikjának” nevezte, érthető módon a családi könyvtárunkból mindjárt leemeltem a Petőfi összest –sok-sok kiadásának egyike megtalálható volt a magyar családok többségében. Nem azért került az asztalomra, mintha addig nem ismertem volna számos Petőfi-verset, de az ostoba és persze az újságokban nyakra-főre idézett Révai-mondatnak élét vegyem a magam számára.
Mivel Babits Mihályról a gimnáziumban nem tanulhattunk, ráadásul szekszárdi születésű lévén földimként is tisztelhettem, nagy örömömre szolgált, hogy egy eldugott antikváriumban kezembe került egy Babits-kötet, s benne Babitsnak a Nyugat folyóiratban 1910 novemberében megjelent cikke: Petőfi és Arany. Jobbkor nem is történhetett volna.
Babits Petőfi és Arany örök kontroverziáját egyéniségükből értelmezi.
„E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek,
hogy valamelyiket mindenikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseinek öntudatlan alapját.”
Ezután az olvasó figyelmét Gyulai Pál akkor megjelent Petőfi-esszéjére irányítja. Úgy véli,
„aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri.
Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik. Jobban vizsgálva, még forradalmiságán is észrevesszük ezt (nincs jobb szó) a nyárspolgári színezetet.” „Petőfi férjnek született és családapának.”
Gyulai Pál kitűnő ötlete – Babits szerint –, hogy „Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső hazafias költeménye, Arany kalásszal ékes rónaság, világosan ezt az átmenetet mutatja.
„Ami a legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leírásaiban,
a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör színben, világításban igen keveset ad hozzá a képekhez.
Ami megint oda megy ki, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképpen nem szubjektív költő. Az ő egészséges, egyszerű lelkén, majdnem egészen természetes színekben látjuk a világot.”
Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkívül egyszerű, átlátszó és naiv – írja Gyulai Pál megállapításait helyeselve Babits.
A téli esték 1848 januárjában írt versének részlete jelzi ugyanazt a mentalitást, amit a Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában közismert sorai fejeznek ki.
Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldus, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.
A Minek nevezzelek és a többi híres szerelmes vers, Az Országgyűléshez és más hazafias mondanivaló egyaránt egyszerűen csengő rímekkel szól Petőfi. Csoda-e, ha széles körben
az egyszerű népesség népdalként szerette, énekelte
és máig szereti verseit.
Nála jelent meg először a családi líra, a hitvesi szerelem, a puszta, az Alföld költészete. A magyarság vele kezdi minden új évét.
