Lévén ő is huszonháromban látta meg a napvilágot, csak száz évvel később, mint a költő, elhatározta, hogy megtanul huszonhárom Petőfi-verset. A tervet meg is valósította, s nem is akárhogyan. Segítőjével, egy kedves, szintén nyugdíjas tanárnővel a több mint ezer vers közül választották ki a Vilma asszonynak leginkább tetszőket. E költeményeket időrendben, töretlen lelkesedéssel, meggyőző előadókészséggel egy szuszra, bő egy óra alatt meg is osztja az érdeklődőkkel. Így például a közelmúltban egy óbudai idősek otthonában csinált kedvet az élethez és a tanuláshoz sok, nála fiatalabb, de javakorabeli gondozottnak.
Megkérdeztem, hogy a vaksága ellenére hogyan lehet benne ekkora életkedv?
— Már belenyugodtam abba, hogy nem látok – válaszolta. – Imádkozom és sokat rádiózom. Egyedül élek saját otthonomban, de körülvesznek aranyos barátnőim, gyerekeim, unokáim, dédunokáim. Meglátogatnak, vagy felhívnak telefonon és beszélgetünk. Vannak nehézségeim, de az egészségem a koromhoz képest jó. Azt hiszem, a Jóisten azért éltet ilyen soká és hord a tenyerén, mert talán még érdemes élnem.
Bizony, érdemes. Vilma asszonynak századik életévében is vannak tervei, amelyeket nem hagy füstbe menni. Így a Füstbe ment terv sem ment füstbe.