Itt, a hegyen néha furcsa alakok jelennek meg. Főleg ősszel, amikor az év alkonyához közeledve felmegyek a szőlős tetején trónoló Királykilátóhoz. Zsebemben néhány szem dió, és kezemben egy hosszú nyakú, nőiesen karcsú, mélyzöld palack, benne mostani kedvencem, a 2019-es kabar. Ahogy leszáll az est – a bor hatására is –, el-elbóbiskolva úgy látom, jön föl valaki ide, a szőlőhegyre. Mozgásán látszik, hogy örök vándor, módszeres lépéseivel próbálja őrizni gyengülő energiáit.

Az európai kultúra örök vándorai, Dante, Faust, Ádám, Peer Gynt lépésről lépésre botladoznak, amíg meg nem látják a célt, s maga a botladozás a beavatás, ami életük lényegéhez közelíti őket, és még valamihez: az örök női megváltó vonzásához.

Európa sorsát mutatja a Peer Gynt, mint a legbátrabb dráma az emberről, az európai emberről, aki kiszabadult a Kelet vonzásából és saját személyiségének épített katedrálist, majd hazájának, Európának a lélek földi jelenségét ég felé emelő katedrálisokat. Peer Gynt mi vagyunk, az európai ember, aki látja individualizmusa, hübrisze bűneit, de azt is látja, hogy az egykor oly fenséges, nagy Kelet a hatalomvágy különböző merevségeit festi fel egy félelmetes freskóra.

Európa saját bűnös hatalomvágyának legmélyebb bugyraiból ki tudott szabadulni. Ez akkor is igaz, ha perverz csábításával itt kísért a beavatási halál, ennek a kultúrának a lehetséges pusztulása, mert sokan úgy vélik, hogy hivatását most már nem tudja megvalósítani, mert kiüresedett hulladék, ami csupán beolvasztásra vár. Ibsen Gomböntő szimbóluma erről beszél. Az alkímiai szimbolika szerinti, a nagy beolvasztásról: „…egy idegen fej, kéz vagy öl / atomjaivá olvadni föl, / kanál-lénnyé, mely semmibe tűntet…”

Egy ilyen Európát a politikai élet martalóc önzésével könnyű elárulni. Megmenteni és újra felemelni viszont a keresztút keresése és a kereszt vállalása. A keresztút Peer Gynt számára a kanálislénnyé való átöntés, vagy a nagy kiteljesedés Solvejg szerelme által.

Ez a tipikusan norvég nemzeti dráma Olaszországban íródott. Ibsent méltatlanul provokálták is azzal, hogyan tudott oly sokáig hazájától távol, idegenben, idegenként élni? Azt válaszolta: „Az ember úgy érzi, hogy Európához tartozik, és oda megy, ahol otthon érzi magát.” Nincs ebben semmi hazaárulás, sőt. Az igazi Európa hazánk hazája. Ezt nem lehet megérteni hazafias lózungok felől, csak úgy, ha lelkünk párakamrájában a haza szeretete szelíden harmatozik, mint szőlőhegyen az aszúszemekre az őszi harmat.

Ez lehet az a lelkiállapot, ahol megvilágosodhat – ha hiszünk benne és teszünk érte –, hogy Európának most sem csak az alkony, a pusztulás a lehetősége, hanem alakul egy másik is, egy új és nagy. Felismerése annak, hogy a Nyugat válságának mélyén a túlhangsúlyozott férfi, a maszkulin szerep túlzásai és azok visszahatásai vannak. A Nyugat alkonya „csak” a maszkulin szerep alkonya. Ebből a helyzetből adhat szabadulást Beatrice, Margit, Éva, Solvejg női princípiumának a férfit segítő teljességében megvalósuló szeretete. Ez lehet a megváltás a férfierőszakosságtól, a feminizmus túlzásaitól, a nembeli zavarodottságtól. Itt, a hegyen távolból már Solvejg dala szól. Peer Gynt hazatérhet.