Abban az északkelet-magyarországi régióban, a „tett helyszínén”, amely Kazinczy Ferenc „elkövető” által felelős a magyar nyelv egységesítéséért, sokak szerint kiheréléséért, szállt vitába a nagy előd szellemével Sántha Attila a Tokaji Írótáborban tartott kerekasztal-beszélgetésen.

 

•Olyan nagy hévvel védte a nyelvjárásokat a közmagyar vagy a pesti magyar ellenében, hogy azonnal adódik a kérdés: mennyiben tartja kultúrharcosnak magát? Mennyi esélyt lát az ügy győzelmére?

Nem igazán vagyok kultúrharcos alkat, aki beáll egy ügy mögé, és azt tűzzel-vassal védelmezi. Ám ha úgy látom, rossz irányba halad a szekér, akkor időben szólok, hogy ne járjak úgy, mint az egyszeri gyalogos, aki megkérdi a bácsit, messze-e Gyergyó. Az válaszol, hogy nem, alig egy kilométer. Na, felkérezkedik a gyalogos a szekérre, mennek két órát, újra megkérdi, messze-e Gyergyó. A bácsi meg visszaszól: most már igen. Valahogy így jártunk a nyelvjárásokkal is: Kazinczyék létrehozták az irodalmi nyelvet, lenyesték azokat az ágakat, amelyek túlságosan is kilógtak, majd gyönyörködtek a műalkotásban. Igen ám, de van, amit ők jól csináltak: hogy a lenyesett ágakról mazsolázgattak, és rátették a finomabb szavakat a fára, beemelték azokat az irodalmi nyelvbe (magyarán, a nyelvújítás során nagyban alapoztak a nyelvjárások szavaira is). Erről az utódok megfeledkeztek, és egyre inkább dogmává vált „a magyar nyelv egységének” megőrzése.

A nyelvjárási beszéd egyre inkább a mucsaiság szinonimája lett, röhögtek nagyokat a palócokon, a székelyeken, a szögedieken.

Az írók közül csak a legnagyobbak tudtak harcolni ez ellen (gondolok Tamási Áronra, Móricz Zsigmondra), a zöm, a középhad elfogadta a helyzetet, és igyekezett megfelelni a nyelvészek, a politikusok sokszor vaskalapos előírásainak. Aztán mindez átment a köznéphez is: már ciki lett úgy beszélni, mint a szüleink, nagyszüleink – és ezzel eljutottunk oda, hogy lassan már nincs miben gyönyörködni, honnan mazsolázgatni, mert mind egyformán beszélünk. A nyelvjárásokra építő nyelvújítás lehetősége megszűnik, és marad az alap nélküli új szavak kitalálása, a képtelen (kép nélküli) beszéd. Ma már nem találunk ki olyan szavakat, mint petefészek (ez a székely Baróti Szabó Dávid találmánya, és azt jelenti, a petnek, a férfi hímvesszőnek a fészke – ugye, milyen szép!), hanem maximum olyant, hogy cső (amit köszönéskor mondanak a fiatalok, és az olasz ciaóból jön). Szóval lassan kivész a kép a magyar nyelvből, és akkor hogyan fogunk mi, költők verset írni, mikor a költészet a képek kavalkádja?

 

•Verseskötete – személyes családtörténeti kutatás alapján – túlnyomórészt a XX. századi embertelen elnyomás közegében jeleníti meg az erdélyi magyar kisebbség helyzetét és állapotát. Mennyire tragikus ez? Katasztrófa, vagy van remény?

Az Ágtól ágig című verseskötetem arról szól, hogy a családom tagjai, székely őseim hogyan fogadták az életet, a halált, a háborúkkal együtt járó szenvedést az utóbbi kétszáz évben. Mondhatom: sztoikusan, mert tudták, hogy a szenvedés időleges, hogy mindig van másnap, hogy mindig van egy darab föld, amit művelni kell, ahova vissza kell jönni. Tudták, hogy addig jó, amíg otthon lehet lenni. Otthon lenni például a nyelvben is, ahol ugyanúgy pityókának nevezi mindenki a krumplit. Szóval szenvedtek ők eleget, de sorsuk nem tragikus, mert végül mindig ők győztek, még ha fizikailag megsemmisítették is őket. Visszakanyarodva a nyelvjárások kérdéséhez, ma viszont tényleg tragikus az, ami történik:

a gyermekek elidegenednek szüleiktől, a szülők gyermekeiktől, mert nem ugyanazt a nyelvet beszélik.

Bemegy a csillogó szemű, hároméves gyermek az óvodába, és amikor az első nap végén hazajön, kijavítja az apját, hogy nem úgy mondják, hogy „mü es”, hanem „mi is” (ez például velem és apámmal történt meg), merthogy az óvó néni ezt mondta (akinek viszont a tanfelügyelő mondta, akinek a nyelvész). Na ez a tragédia, nem az, hogy valaki szenved vagy meghal. Mára azt kell mondanom, a székelységet is elérte a nyelvi konformizálódás, egyre jellegtelenebbül beszélünk. Próbálok én harcolni ez ellen, írtam székely szótárt, székely nyelvű verseket, de úgy érzem, egyedül vagyok: az időben előttem járó értelmiség lelkesen járult hozzá a nyelvi uniformis felöltéséhez, rájuk már nem lehet számítani, kortársaim közül pedig elég kevesen tudunk eléggé jól székelyül ahhoz, hogy el tudjuk magyarázni, nem döglött lóra patkó, ha székelyesen beszélünk.

 

•Mennyiben más a nyelvjárások szabad artikulációjának igénye, miben különbözik a nemzeti identitásképzés a posztmodern multikulturalitástól?

Szerintem a posztmodernnek köszönhetjük, hogy a nyelvészek végre eltűrik a nyelvjárási jelenségeket (nem támogatják, csak eltűrik). Mondom ezt én, aki amúgy utálom a posztmodern értékrelativizmusát. A nemzeti identitásképzés pedig egyenesen a nyelvjárások ellen hatott eddig, mondván, az a magyar, aki Kazinczy nyelvén beszél (szegény, bizonyára forgott a sírjában, amikor ezt hallotta). Szóval nem egyszerű a helyzet: azt kellene megérteni, hogy valaki nem attól lesz magyar, mert feladja székely vagy palóc identitását, hanem azért, mert kiéli azt. Én csak akkor tudok magyar lenni, ha székely lehetek. Ez az, amit Kodály, Bartók nagyon is jól megfogalmazott esszéiben – de még az ő géniuszuk sem volt elég ahhoz, hogy megmentsék a nyelvet a kényszerzubbonytól.

Nem látom, hogy a nyelvjárások létének megmaradásáért szóló harcnak köze lenne a multikulturalizmushoz –

itt nem több kultúra egymás mellett éléséről van szó, hanem egyetlennek a változatairól. Újra visszatérnék kezdeti képemhez a lenyesett ágakról: a fa akkor erősebb, ha az oldalsó ágai is megvannak, nemcsak az égbe nyúló, középső főág. Ha lenyesik az oldalsókat, a fát az első vihar kidőlyti (ly-nal, mert így mondjuk mü, székelyek). Apropó, hallottam, hogy az egyre butább népesség helyesírási gondjait orvosolandó nyelvészek ki akarták venni az ábécéből az ly betűt, mivel azt a hangot ma már senki sem használja. Mijen szépen is nézne ki, székejek Erdéjben. S mennyire szeretnék ezt a csángók Moldvában! Nekik egyetlen előnyük van a magyar helyesírás terén: az, hogy az ly-t tökéletesen használják, mert ezt külön hangként ejtik a j-hez képest. Szóval minden és mindenki a nyelvjárások ellen dolgozik. Ezért érettük harcolni már érdemes!