Balga lelkeknek eltelik az életük azzal, hogy istenbizonyítékokat keresnek. Kézzel szeretnék kiszűrni, kiválogatni a tengervízből a sót, literenként megmérni a maradék vizet, és így végül megérteni a tengert. A legistentelenebb kísérlet vélhetőleg a tudomány és a vallás közelítése, sőt összeolvasztása lenne. A nagy hívószó, hogy reformáljuk meg a vallást, és minden reformlépésnél Krisztusból valami elvész.

Felejtsük az alattomos kísértést, s képzeljük, mi vagyunk a tisztaság őrzői, akik már képesek csak virágmézzel és vadmeggyel élni, így nem vonz már bennünket annyira a test gravitációja, és sejtünk már valamit a lélek delejes működéséről is. Főleg, ha itt, a hegyen halott testvéreink élő lelke örül velünk. Mi, kis pillangólelkek ilyenkor emelkedünk.

Világunk mégiscsak kettős káprázat és valóság. A jó és a gonosz egyenrangú káprázata és valósága. Kikerülhetetlen misztikus dualitás. A szabad lélek mer és tud, a rabszolga nem mer és nem tud választani. A jó választása lélekbizonyíték. Ott lebeg fölötte Krisztus megváltó lehelete: vegyétek a Szentlelket. Lélekborzongató kérdés az, van-é a léleknek védett e világi és főleg túlvilági örök otthona? Halhatatlan-é a lélek? Halhatatlan-é minden lélek, s mi munkánk lenne benne, hogy az legyen? Sokszor kísért az az e világi, földi emberi gondolat, hogy csak itt, ebben a földi létben, ebben a kozmosz porából átlényegült testben termelhető meg a lélek örök élete. Vajon nem ezt irigyelték-e meg a lázadó angyalok, mikor elháltak a föld lányaival? Vagy egyszerűen csak gonoszok voltak? De hát ők is Isten teremtményei. Bárki Isten teremtménye lehet-e eredetileg gonosz? Van-e eredendő bűn? Ez igazi istenkísértés. Mai napig nem tudja feloldani a teológia. A teológia nem, csak a szentek, mert bennük a lélek képes az evolúcióra, az igazira. A szent képes több szeretetet visszavinni Istenhez, mint amit kapott tőle.

A lélek evolúciója az örök életben – a földiben és a másvilágiban – azért megfejthetetlen, mert földöntúli igazságmezők titka.

Nekünk, csacska földi lelkeknek nagyon fontosak a test ügyei, pedig a lélek ügyei ezerszer fontosabbak, mert magukban rejtik a test legmélyebb titkait is. Csak meg kellene magunkban találnunk a lélek világokat átívelő közlekedőedényét, eszközeit. Vele fénysebességgel – nem, ez nevetségesen lassú –, léleksebességgel közlekedhetnénk a test, a matéria, a lélek és Isten között. Vélhetőleg voltak már erre képes emberek. Például Énókh, aki együtt sétált Istennel. Mit nem adnánk azért, ha csak úgy szelíden, barátilag együtt sétálhatnánk Istennel. Mondjuk, kisétálnánk a Neki is kedves szőlőhegyre, és társalognánk – hogy ragyog itt a társ szó – Istennel. Na persze, nem mernénk szóba hozni az élet, az örök élet végső kérdéseit. Ilyen nagy úrral ilyet nem mer az ember. Elég lenne olyan egyszerű dolgokról beszélni, hogy milyen szép időnk van, Uram. Ő mosolyogva azt válaszolná, hogy: az Isten adta. Zavarunkban észre sem vennénk a humorát, de Isten mosolya átjárná a lelkünket.

Csak a tengerszívűek tudnak Istennel együtt sétálni. Csak a lélek tud Istennel együtt sétálni. Lélekrészegség kell hozzá, s ahhoz krisztusi bor. A kánai menyegző bora, a lélek átváltozáscsodájának az előképe.

Kell ahhoz valami pimasz bátorság, hogy együtt sétálva az Úrral, meghívjuk a szőlők hegyére, egy borkóstolóra, s megígérjük, hogy Noé, az öreg vincellér is ott lesz: ha Te úgy akarod, Uram. Az Úr mosolyog az ügyeskedésen átlátva. Persze hogy ott lesz, ha Ő akarja, s most mi intézzük, vagy ő intézi? Bonyolult a lelkek párbeszéde. De ki mer párbeszédbe elegyedni az Úrral, és milyen nyelven.