Nem utolsósorban a Kisalföld tengersík vidékére is innen nyílik a pompás kilátás, amely a szülőföldje után sóvárgó dunavecsei kamasz számára felidézhette az otthoni tájak emlékét.
Ha csak a Pápán 1842 februárjában született Elégia egy várrom fölött című Petrovics-zsengére gondolunk, magától értetődő, hogy a gyaloglásban gyakorlott költőnek járnia kellett a pár órányi járóföldre fekvő somlói várban, amely ihletet adhatott e romantikus sorokhoz:
Búval gondolom, hogy mik valának
Hajdanán e porló maradványok:
Egy tornyos vár állt felségesen
A hegyeknek szirttetőiben.
Ott, hol oszlopok setét kövére
Bút susogva hajlik a repkény,
És a puszta ablak üregén át
Csillog szomorún az esti fény,
Pápa városa a Nagy-Somló borainak fő kereskedelmi központja lévén, a szőlőültetvényekkel körülvett tanúhegy minden bizonnyal felkeltette a bor és szerelem Pápán diákoskodó költőjének érdeklődését. S ha a vár romjairól észak felé tekintett, láthatta soktornyú városát madártávlatból, majdnem úgy, amint az napjaink vándorának szeme elé tárul.
A reformáció hajnalán, 1531-ben alapított kollégiumét, amely az ellenreformáció kezdeti türelmetlen korszakában, amikor Séllyei István püspök és Kocsi Csergő Bálint kollégiumi rektor hitükért gályarabságot szenvedtek, évtizedeken át kényszerű száműzetésben volt kénytelen működni a közeli Adásztevelen, de visszatérése után a magyar művelődés egyik fellegvárává vált, amely nevelő- munkájának Petőfi és Jókai mellett a magyar szellemi élet számos más kiválóságát is köszönhetjük, Eötvös Károlytól Vikár Béláig, Thaly Kálmántól Csoóri Sándorig.
Kiemelkedik a kitűnő professzorok közül Tarczy Lajos, a filozófiai tudományok művelője, az irodalom és a művészetek pártolója, a kitűnő pedagógus, akinek érdemei elévülhetetlenek az ifjú Petrovics Sándor Petőfivé válásában; ahogy a költő maga is írja: „Tarczy, a derék Tarczy az, kinek mind köszönhetek.”
A kollégium Képzőtársaságát éppen 1841-ben, Petrovics Sándor odaérkezésekor alapította a diákság, s tanárelnöke Tarczy volt. A diákközösségben alkotásra inspiráló önképzőkör Pápán bő évszázadon át működött, míg a kommunista diktatúra a szabad szellem utolsó menedékeinek egyikeként 1952-ben fel nem számolta. Közben, mintegy cinikus kárpótlás gyanánt, Petőfire nevezte át a Somló-hegyen Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján emelt bazalt kilátótornyot.
Addig azonban a Képzőtársaság nemzedékek sorának szellemi kibontakozásához járult hozzá. A legjelesebb alkotásokat a diákszerzők saját kezükkel írhatták be az Érdemkönyvbe. Ily módon vannak máig a birtokunkban a pápai levéltárban kéziratos Petőfi-versek, melyek hol Berzsenyi hatásáról tanúskodnak:
Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? Endymionnal
Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
(Elégia)
hol Csokonait visszhangozzák:
Küzdő gerjedelmek… fény,… homály,… csapongó
Vágyak és remények tarka serege!
Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
Indulatcsatáit a zajló kebelnek,
Ah! ki festi le?
(Ideál)
De már felbukkannak a népköltészetet idéző egyszerű képek a Tolvaj huszárban, melyet elsőként jegyez Petőfiként:
„Jól vigyázz leányom édes,”
Mond az aggódó anya,
Nehogy ez vagy az lakunkból
Vélek elvándorlana.”
…
„Mért, leányom, e busongás?
Könybe mért lábbad szemed?”
„Jó anyácskám, meglopának,
Egy… elvitte szívemet.”
és prózában is felvillan a költőnek A helység kalapácsában majd érett fölényességgel megnyilvánuló humorérzéke:
…midőn egyszer ily beszéd alkalmával Morpheus pilláimra nyomá csókját, egy hatalmas koccanásra ébredtem fel. S mi volt az?… Szomszédomat szinte az álomisten ringatá – s bólinték én, bólinta ő, én jobbra, ő balra, mire homlokaink barátilag érinték egymást; s így futott a halál szelíd testvére körünkből. (Székfoglaló beszéd)
Petőfi kedves városában a református nagytemplomba lépve megragad a csak a debreceniéhez fogható grandozitás, a letisztult, nagyvonalú formák varázsa. A régebbi korok hangulatát idéző karzatokra szívesen odaképzelnénk Petőfit, Jókait és Orlai Petrich Somát, festő barátjukat, de a száraz valóság az, hogy az imaház a világháborús viszontagságok miatt (az építésre szánt pénz hadikölcsön formájában füstbe ment) végül majd egy századdal ittlétük után, csak 1934-ben készült el.
Ám a városkép ma már elgondolhatatlan nélküle; a kollégium és a teológia épületével együtt a város református centrumává vált, ellensúlyt képezve vagy inkább egyensúlyt teremtve az egykori vár helyén álló Esterházy-kastéllyal és a katolikus nagytemplommal, a klasszicizáló barokk e két remekével.
A Bakony és a Kisalföld találkozásánál, az egykor bővizű, tucatnyi malmot hajtó Tapolca-patak völgyében települt Pápa egyszerre volt szorgos iparos-kereskedő mezőváros – egy időben Veszprémnél is nagyobb és gazdagabb – és grófi birtokközpont. E kettő jelentőségét is hivatott volt kiemelni a XVIII. század közepén Fellner Jakab tervei alapján épült, s a kor legjobb festője, Franz Anton Maulbertsch freskóival gazdagon díszített, székesegyháznyi méretű temploma.
Pápa megkapó barokk kisvárosi miliője paradox módon viszontagságos történelmének köszönhető. A középkorban itt élt szorgos iparosok és kereskedők nemzedékei által létrehozott, s a vár török háborúkban játszott stratégiai szerepéből adódó épített örökségéből napjainkra szinte semmi nem maradt fenn; talán a nagytemplom alatt és az alsóvárosi evangélikus templom falaiba beépülve lapulnak meg ódon kövei.
Máskülönben szó szerint kő kövön nem maradt, s nem is a török háborúknak, hanem a „felszabadító” Habsburgoknak köszönhetően. Az osztrák seregek ugyanis a Rákóczi-szabadságharc forgandó hadiszerencséje révén négyszer is feladni kényszerültek, majd újra elfoglalták a várost, minden alkalommal akkurátusan kirabolva s felgyújtva, ami még belőle felgyújtható maradt. Véglegesen felülkerekedve pedig, mint annyi más magyar vár, Pápa falait is lerombolták, megelőzendő, hogy a jövőben az rebellis magyarok fészkévé válhasson.
A Mátyás király halálát követő zűrzavaros két évszázadot felváltó békekorszak mindazonáltal az újjáépítés és gyarapodás idejét hozta el a nagyrészt német vidékekről betelepült pápai polgárok számára, akik az Esterházy grófok jóindulatú támogatásával ezekben az évtizedekben építették fel azt a megragadó kisvárost, amelynek fennmaradását paradox módon annak köszönhetjük, hogy a „szocializmus” idején az Esterházyak persona non graták lettek. Pápát – szerencsénkre – elkerülték a „fejlesztések”, városszerkezete majdnem teljes épségben, épületei lepusztulva, de megmenthetőn érték meg a rendszerváltás idejét.
Ifjúkoromban a várost felfedezvén a Fő tér egyemeletes polgárházainak romantikus erkélyei, s főként árkádos háza ejtett rabul, amelyen keresztül a nyolcvanas években még Trabanttal mehettünk át a Kossuth Lajos utcán a református templom felé. Manapság ezt már (nagyon helyesen) csak sétálva tehetjük meg, így bekukkanthatunk az udvarokba, a kis boltokba, egyedül arra ügyelve, hogy tekintetünket elfordítsuk az egyetlen disszonáns elemtől, az Áfész kisáruház ide riasztóan nem illő épületétől.
A pápai mesteremberek szakértelmének és szorgalmának állít emléket immár hatvan éve a város különleges iparművészeti emléke, a Kluge család 1786-tól 1956-ig működtetett hírneves műhelyében létrehozott Kékfestő Múzeum, kiemelve a kétkezi munka méltóságát a szellem e jeles városában.◼
